Minden kezdet nehéz

Minden kezdet nehéz

Az úgy kezdődött, hogy kaptam egy igen kedvező ajánlatot egy utazásközvetítő cégtől: 3 nap 2 éjszaka, félpanzióval, wellness használattal Bajmócon (Bojnice, Trencséni járás) egy panzióban, elég nevetséges összegért. Nosza, indíts. Bepakoltunk – ismétlem, három napra mentünk – így alig kevesebbet pakoltunk, mint amikor Párizsba mentünk egy hétre.

Úti segítségünk ugyanaz a Hókefélke volt, aki tavaly Zakopane-ba elkísért minket, de valami történhetett vele, mert amíg tavaly minden falut „túl gyorsan mész”-nek nevezett, most „túllépted a sebességhatárt” volt a falvak neve. Isten bizony, ugyanaz a GPS volt, de hogy mi késztette az új szövegre, fogalmam sincs.

Nem is kevert el minket, csak egyszer, Zólyom után, mert valamilyen félreértés okán „tarts jobbra” irányt vezényelt, de időben észre vettem, hogy akkor Besztercebányának iramlunk, így felülbíráltam, valamint megfeddtem, hogy máskor jobban figyeljen oda. Nem szólt semmit, de, mint tudjuk, a hallgatás=beleegyezés. Nem is volt a továbbiakban semmi gond. Mivel Hókefélke kiírta a célig hátralevő időt, nagyjából sejtettük, mikor érünk oda, így egy Motorestben megálltunk ebédelni. Jobban mondva, csak egy jó kis levesre, mert Doremi szendvicsei bőven elég kalóriával szolgáltak.

A Motorest egy valódi gerendaház volt, hangulatos belsővel, fa lócákkal, fa asztalokkal és természetesen kandallóval, amiben vidáman lobogott a tűz. Sajnos, a pincér egyetlen nyelven se beszélt, ráadásul az étlap is csak szlovák nyelvű volt, így hát, a magam felületes szlovák tudását kellett összeszednem, de boldogultunk. Három féle levese volt, egy olyan, mint a gulyásleves, de mégse az, pacalleves és fokhagymaleves reszelt sajttal. Doremi egye fene alapon – mivel a másik kettőtől kirázta a hideg – bevállalta a fokhagymát, én a pacalt. Mit mondjak, mindkettő fantasztikusan finom volt.

Haladunk tovább, egyszer csak Doremi felkiált: ott a bajmóci vár! Aha. Hókefélke még nem lengette a kockás zászlót. Persze, Doreminek volt igaza (Mint mindig. Már kezdem nagyon unni.).  Hókefélke átvezetett Priviezda-n (egy böszme nagy stílustalan iparváros, egy rakás körforgalommal, amit Hókefélke kivétel nélkül úgy konferált be, hogy: 150 m után hajts át egyenesen a körforgalmon (?!), majd hajts ki a 2. kihajtónál. Doremi számolt, én hajtottam. Később rájöttem, hogy csak a főútvonal jelzését kellett volna figyelnem.

A panzió a hegyoldalban volt, Bajmóc szélén, erdővel körülvéve. Maga a környezet kb. olyan volt, mint ahogy mi a Rózsadombot képezzük le: hát, nem csóró emberek lakták.  A recepción – ami nagyon biztatóan egy bárpultban folytatódott – egy bájos, mosolygós ifjú leányzó – később kiderült, a tulaj lánya – fogadott, semmi perc alatt lebonyolítottuk az adminisztrációt, némi képpen szabódva kért 5€ üdülőhelyi díjat, elmesélte a tudnivalókat, mi, merre, adott egy magyar nyelvű tájékoztatót – angolul kommunikáltunk – és egy másik ifjú hölgy megmutatta a szobánkat.

Na, most mit csinálunk ebédig? Hát, megnézzük a várat – amúgy, a Pálffy grófok tulajdona volt, persze, csak, miután Csák Mátétól átvették. Az átvétel módja nem teljesen tisztázott. A főkapu ugyan nyitva volt, de a tábla azt jelezte, hogy 15h-kor bezár a bazár – és három óra múlt 10 perccel. Pech. Namostakkor? Namostakkor ott az állatkert, hát akkor menjünk be oda. A kasszás mama kérdezi, hogy szenior, ugyan, van-e? A legszebb mosolyommal közöltem, hogy én volnék az. Elhitte. Doremi is bepróbálkozott, hogy esetleg ő is, de közöltem vele, hogy nagykamasz lányokról elég nehéz elhitetni. Így én 1€val olcsóbban megúsztam.

Nos, volt ott minden: vivárium, akvárium, békák, kígyók, nagymacskák, kismacskák, földi kutya, nagymajom, kismajom, medve komák, Leo, a berber oroszlán – ő, persze, a téli lakban, csak a hangját hallottuk, de azt nagyon – ha jól emlékszem, a tigris kifutójában ott hevert egy fél pár szabadidő cipő. Mondtam Doreminek, a tulaját biztosan kiették belőle.

Na, kérem. Medve koma pont azt csinálta, mint a Legerősebb Emberek vetélkedőjén a profik: felrámolta azt a hordót a csúcsra, majd, amikor az visszaesett, kezdte elölről. Nem mértem az idejét, de nem adta fel.

Arrébb papagájok, baglyok, keselyűk és szirti sasok – az egyik olyan 5 méteres ívet rottyantott, csodáltam a célzó képességét.  Csakhogy, még volt hova tovább. Jöttek a kecskék, birkák, szamarak, öszvérek, kis pusztai lovacskák, szarvasok – és az út csak emelkedett, és emelkedett, ahol meg nem, ott lépcsők voltak. Merthogy, most jönnek majd az olyanok, hogy bivalyok, elefánt, zsiráf és egyéb apróságot. Közöltem Doremivel, hogy én megértem, ha le akarja járni a belépőjegy árát, de nekem olyan érzésem van, hogy egy korsó sör nélkül én egy tapodtat se. Jó, akkor még odáig, ahol az a pasas álldogál, piros szabadidő felsőben, aminek az ujján fehér csík fut (olyan 100m-re voltak, persze, hegynek fel). Arra gondoltam, ha a pasas csak egyetlen métert is arrébb megy, akkor a szlovák helyszínelőknek kopni fog a krétájuk. Nem ment arrébb, igaz, fogalmam se volt, mi a francot nézett a kerítés mögött. Később kiderült, hogy az állatkert 20hektáron terül el. Doremi végighurcolt volna rajta, ha nem közeledett volna a vacsoraidő.

Előtte, persze, sör! Na, a kastélyparkba ágyazott hangulatos étterembe, naná, hogy nem volt csapolt sör! Akkor keressünk. Nos, a sétáló utca tele volt vendéglátó ipari egységgel, de csapolt sör egyikben se! Végül ráfanyalodtunk egy szocreál egységre – kívülről legalábbis úgy nézett ki. Nade, belül! Szóval végül volt csapolt sör, a felszolgáló lány – csinos, mosolygós, természetesen beszélt angolul – megkérdezte, hogy melyiket kérem: a Staroprament, vagy a Pilsnert? Doremi cafe lattet ivott. Valahogy rászokott, olyan látványosan kiadjusztálták.

Irány vissza a panzióba – naná, hogy hegynek fel! Egy mediterrán külsejű ház kertjében egy ember a létra tetején egyensúlyozva megpróbálja megmetszeni a valamilyen fát. Doremi nem is hangosan megjegyzi, hogy inkább rá se néz a pasasra, nehogy lebűvölje a létráról. Mikor egy vonalba értünk vele, leszól a létráról ékes magyar nyelven: ne féltsük őt, szilárdan áll a létra, ő meg tud kapaszkodni. Égés! De legalább megtudtuk tőle, hogy olyan, mint termelői piac, se Bajmócon, se Priviezdában nincs, eredeti szlovák sajtot azonban kapunk a Tescoban. Vacsora uttörőgombóc, perkelt – jó szaftos – és  rétes. Előtte, persze, némi aperitiv, szilvából. A társalgóban hatalmas ledfalon a prágai fedett pályás atlétikai bajnokság, a kandallóban – naná – lobogó tűz, a sarokban két relax-fotel (motoros) 15 perc használat ingyenes.

Doremi, a kandalló, és...

Kihagytuk. Egyikünket se kellett ringatni – bár ez talán a 10%-os sörnek is köszönhető volt, amit hősiesen felcipeltem a CBA-ból.