Stefan Stefanovicsnak tele van a töke.

Az időjárással, persze. Azúrkék az ég, bátortalan felhők tiblábolnak rajta itt meg ott, kiváló alkalom a fűnyírásra. Stefan Stefanovics előcibálja a fészer toldalékából a fűnyírót – nem egyszerű, mert eléje be volt pakolva 1. db hóeke és 1 db. kompresszor, plusz a meggyfa is útban van, ráadásul egy raklap van alájuk téve, aminek réseibe naná, hogy beleszorul a fűnyíró kereke – de végül is, kicibáltatott.

Mi több, még benzin is volt a tartályában, sőt, egy rántásra indult. Nem a tartály, a fűnyíró. Rendben, akkor irány a kerítésen túli mezsgye, amin már tökig ér a fű (a kerítéstől számított 1m-es sáv a tulaj gondoskodásába tartozik).

Odaki, persze, már nem indul a dög. Felpumpálás, berántás –hörrr-hörrr- a nyolcadik után felpörög. Stefan Stefanovics beáll a masinával a fűbe, hát, alig lehet haladni, egyrészt, mert kurva sűrű és magas, másrészt meg a tegnapi eső után még nem száradt meg teljesen – csöppet nedves fűbe csak kaszával érdemes beállni, azért mennek ki a hozzáértők a reggeli harmattól nedves rétre kaszálni, mert délben már a poros szár rendesen kiveszi a kasza élét -  a fűnyíró jobbadára lefullad benne. Nos, le is fulladt.

Node, Stefan Stefanovics nagy rutinnal tol előre 20cm-t, majd húz vissza 20cm-t, ezáltal az elsőre behajló füvet visszafelé is megsturcolja. Matematikailag a haladási távolság = nulla, Stefan Stefanovics se értette, miért, de ezzel a tili-tolival mégiscsak haladt előre. Lehet, hogy elszámolta magát?

Na, min1. Legyalulta a mezsgyét, minek során találkozott 1 db. fekete öltönyzoknival (?!), 1db. nejlonzacskóval, kb. fél méternyi madzaggal és meglehetősen sok vékony gallyal, amit még sövénykedés idején metszett le, és ott rejtekeztek a fűben. A zokni felcsavarodott a tengelyre, leszed, újra indít. A nejlonzacskó nagy zajjal darabokra apríttatott és gusztustalanul szétterült a kidobó nyíláson keresztül, a madzag szintúgy lefullasztotta a masinát. A gallyak nem csináltak ilyesmit, csak rémületes zajjal nekivágódtak a késház falának.

Stefan Stefanovics végig küzdötte a telek hosszát – volt vagy 70 méter – a pengével földdel tett egyenlővé három vakondtúrást – mondjuk, a pengét a művelet végén valszeg újra kell éleznie – és ott hagyott a mezsgye út felé eső részén egy csinos kis tarajt, vegyes gazokból és fűfélékből, lévén, hogy a földút egy cseppet mélyebben fekszik, így hozzá férni géppel nem tud. A szomszéd megígérte, hogy motoros fűkaszával levágja, de egyenlőre dugulással küzd. Nem a szomszéd, a fűkasza. A kerítés tövét meg Stefan Stefanovics majd jól kigyomirtózza – már, ha egyszer pár napig nem esik az eső.

Nos, mivel lendületben volt, Stefan Stefanovics belevágott a benti füvek lenyirbálásába, ami szó szerint értelmezendő, ugyanis az előkertben, a tábori tűzhely mellett rejtekezett a fűben egy tégladarab. Már nem rejtekezik.

Szóval, mire Stefan Stefanovics végzett a telek füve fazonírozásának 75%-ával – és három további vakondtúrással, valamint megsturcolt egy gyökig kiirtott akácfa tuskót – ezt minden egyes alkalommal elköveti, mert mindig elfelejti, hogy az, biza ott lapul a fűben – eleredt az eső, ráadásul minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Na ja, a felhők ott voltak, meg dörgött is, nade, ki veszi ezt komolyan? Ugyanis a helyi népi tapasztalat szerint – amit Stefan Stefanovics a kukukkhegyi 16 éve alapján igazolni tud – itt csak akkor esik eső, ha a felhő Kerepes felől jön. Csömör, Újpest, Fót nem játszik. Ez a hülye felhő ezt meg nem tudta, Gödöllő felől jött, és rendesen leszakadt.

Stefan Stefanovics meg itt áll egy telkileg 75%-os nyiratkozással, és várja, hogy megszáradjon a fű a maradék 25%-on. Ha egy kis szerencséje van, addig megszárad, míg a többségi rész megint meg nem nő.

Valamikor a ködös múltban, amikor Stefan Stefanovics még fiatal volt - ez kb. a kubai rakétaválság idején volt - egyszer táncolt szirtakit.

Nem emlékszik, kikkel, csak arra, hogy fiúk voltak, koruk szerint legalábbis még nem férfiak, de az biztos, hogy hímneműek - ahogy már a szirtakit táncolni illik. Cinkotán történt, a családi házban - hogy az ősök hol voltak, már nem emlékszik - a lényeg, hogy a negyedik szoba külön nyílott az előszobai folyosóról, így egyszercsak ott találta magát a meleg nyári délutánban, amint két másik sráccal összekapaszkodva szirtakit táncol.

Hogy ki volt a másik kettő, ha megölik, se tudja megmondani, aminek az oka az enyhe szeszközi állapot lehetett, ugyanis abban az időben - valami fordított árképzés okán (a kubai termékek embargó alá estek, így a fehér rum is, amit ilyenkor minden pénzügyi logika szerint aranyárban kellett volna mérni) ez a mennyei ital bagóért volt kapható, oly annyira, hogy az ember gyereke vett egy sárgadinnyét, beleinjekciózott 2 dl. kubai fehér rumot, lehűtötte, majd gerezdenként elfogyasztotta. Naná, hogy mólés lett tőle!

Aki nem volt ennyire gourmée, az csak simán vizespohárba, és sutty, be a gallér mögé!

Mind1, Stefan Stefanovics az arcokra nem, csak a zenére, a méltóságteljes, férfias táncra emlékezik, és a jó érzésre, ahogy összekapaszkodva a barátaival, körbe táncolták az üres szobát. Mert bútor, na, az nem volt benne :)

Az, hogy neki birtoka van, akkor jutott eszébe, amikor a mini szterelnök kijelentette, hogy neki nincs vagyona.  Na, ha neki nincs, akkor Stefan Stefanovicsnak jusztis van birtoka.

A birtokon elől található az udvarház – kétségtelenül az, mivel előtte van egy udvar – középtájon az ősfás – ami Doremi kitalálása, mivel amikor úgy döntött, életébe engedi Stefan Stefanovicsot, azok a fák már ott voltak – hátsó fertályon pedig az „isten-bizony-jövőre-rendbe-rakom” félszer és tűzifa tároló található.

  Déli oldalon ott van a kútakna – benne a hidrofor tartállyal – és valahol 51 méteren a mélykúti szivattyú. A hidrofornak az a hátránya – mivel kb. 15 évvel ezelőtti technológia – hogy egy év alatt kétszer emészti fel a légpárnát, így a szezon kezdetén előre kell cipelni a dög nehéz kompresszort, lemászni az aknába, és lefújatni a tartályból kb. 40-50 l. vizet, különben a WC-tartály feltöltésénél kétszer is bekapcsol a szivattyú motor, ami azért nem tesz neki annyira jót.

Az udvarház északi oldala – a fáknál az szokott mohosodni – vadszőlővel ékes, nomeg erősen terjedő borostyán kapaszkodik rá, minek következtében Stefan Stefanovics úgy véli, hogy legalább egy oldalát nem kell évente lefestenie a háznak, tekintve, hogy a borostyán levelei közt elég babrás a festés kivitelezése.

A rézsű – amibe gyakorlatilag az alapból kiásott, talajnak korántsem nevezhető izé került – némi ezzel-azzal került beültetésre, ami valami félreértés okán valóságos botanikus kertté burjánzott, méghozzá minden késztetés nélkül. Na jó, locsolva azért volt.

A kerti tó hamarosan feltöltésre kerül, de most már csak csobogóval ellátva, mivel legutóbb a benne felejtett tavi halak nem igazán bírták a hibernálást. A partján vegetáló növényzet állítólag mocsári, amire a bizonyosságot az azt eladó, Hargita-megyei tájszólással beszélő ifjú kertészlány adta. Stefan Stefanovicsnak csak később ugrott be Hargita megye hegy és vízrajza, amin meglehetősen kevés mocsár található. Igyekezett ócska tepsikkel aljazatilag megteremteni a mocsári környezetet, de úgy véli, hogy mocsári növény+cserépnyi föld+tepsialj nem egészen ugyanaz. Meglátjuk, még csak most indul a vegetációs időszak.

Azután ott van maga az ősfás, ami madárcseresznyefából és négy, egymásba csavarodott eperfából áll. A háttérben a meggyfák virulnak, de azok nem részei az ősfásnak, hiszen csak kb. 8 évesek. A madárcseresznye gondozhatatlan, de kiváló tüzelő – igaz, olyan kemény, hogy kézi fűrész nem igazán bírja – ezért egy ifjabb tagját Stefan Stefanovics – négy másik teljesen felesleges akácfával egyetemben – gaz módon kiirtotta, igaz, még két évre megvan belőle a kandallóba való tüzelője.

Az eperfával több a gond. Lassan eléri az áthúzási magasságot – Stefan Stefanovics birtokán tűrésileg egy 21kv-os távvezeték egyik vonulata húz át, ezért lassan időszerű lesz a lombkorona csonkolása. Nem is ez a gond, hanem a beérett eper hasznosítása, ami amúgy teljes képtelenség. Amíg ágon van – mármint, elérhető magasságban – Stefan Stefanovics és Doremi leszed belőle pár dekányit. El nem tartható, tehát csemegének, mondjuk, pezsgő koktélba, vagy fagylalt+ hab tetejére (nesze neked kalória!) hasznosítható. A többi – legalább 10 kg. - mélán lehull, és csendben belerohad a talajba. A szomszédok meg véres könnyeket hullatnak, Stefan Stefanovics miért is nem gyűjti össze, mert kurva jó pálinkát lehetne belőle főzni.  Nem főzetni, dehogy, a környéken mindenkinek akad valamilyen készsége, amiben akár erjedt krumpliból is pálinkát tudnak varázsolni. Stefan Stefanovics  - ismervén e helyi hagyományt -, úgy véli, hogy egyes hegylakókkal csak fél egyig lehet beszélni, mert egyre hülyébbek lesznek.

Azután ott van a hátsó fertály, az istenbizony részleggel. Stefan Stefanovics komolyan gondolja, hogy ebben az évben, tényleg, istenbizony. Annál is inkább, mert az ukrán palával borított félszer még egy nedves szezont nem fog kibírni, és a romok alól előbányászni egy 10-es villáskulcsot azért elég babrás.

Node, elsőre a fűnyírás. A fűnyíró masinához adtak ugyan egy fűgyűjtőt, de akkor mi lesz a mulcsozással? A ház meg - opportunista módon - komcsivörösből semleges homokszínűvé változott...

No jó, ez a cím sima copyright sértés, maradjunk annyiban: Stefan Stefanovics, és állatai. Családjának nagyobb része nem is tud állatainak változó számáról, de hát egy olyan családrészben, ahol egy ivartalanított hófehér macskát von Schwartz-nak hívnak, talán ez nem is követelmény.

Élete jobbik fele,  Doremi meg meglehetős letargikus belenyugvással fogadja Stefan Stefanovics állati bolondériáit. Ugyebár, beagle mániás. Utoljára volt neki Waczak Úr, aki négy év után úgy döntött, egy erdei sétáról nem tér vissza. (hasonnevű elődjét egy vaddisznó anyakoca fűzte fel, rossz időben, rossz helyen csavargott).  Most meg…

Van ugyebár Rumli, a víziszonyos újfunlandi, róla más esett szó. Ő a nehéztüzérség Stefan Stefanovics várvédő seregében. Nem éppen egy vérengző fenevad, de 50 kg. és a nézése elég morcos.

Azután van a Fifi, aki a riasztó és a kérlelhetetlen, félelmet nem ismerő mindjárt-széttéplek ugatású rohamcsapat tagja. Mostanában ott van Amy – aki egy smart méretű trikolor beagle szuka -  szt. Ferenc alapítvány állatmenhelyéről importálva – aki képes az egykori Barnum-cirkusz kígyótestű artistanőjének utánzására, ugyanis simán átnyomul a macskaajtón, ami nem igazán méretesebb, mint egy a5-ös boríték.  Ezzel együtt ugyancsak rafinált, mivel képes bárkitől ellopni a felügyelet nélkül ott hagyott vacsoráját.

Stefan Sefanovicsnál dekkol még  - átmenetileg, remélhetően nem a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportja ideiglenesen hazánkban állomásozó kontingense időtartamáig – Szuszi, aki egy izé: valami átmenet a tibeti spániel, meg a pekingi palotakutya közt, de ezt rendkívül önérzetesen adja elő.

https://www.facebook.com/istvan.ille/posts/1029949727070381

Most jönnek a macskák, jelesül Nyafi és Foltos.

Nyafi ivartalanított, de még átfér a macskaajtón. Leginkább egész nap csavarog, de éjszaka előkerül. Ezt oly módon tudatosítja Stefan Stefanoviccsal, hogy óvatosan felkúszik mellé az ágyba – semmi doromb, meg ilyesmi – és jéghideg tappancsával gyengéden megpaskolja Stefan Stefanovics arcát – semmi kieresztett karom, hogyisne! – hogyhát, főnök, imhol vagyok-e, tessen kérem engem megsimogatni! Mindezt éjjel kettőkor.

Foltos még nem ivartalanított, de Stefan Stefanovics elhatározta, hogy tesz róla. A szomszédnak ugyanis van kb. hat – számuk változó – nőstény macskája, és egy kandúrja. Namármost: a kandúrnak – mint az udvar urának – meg van az a rossz szokása, ha már játékos kedvében felcsinálta a kiválasztott – korántsem szende szűz – nőstény macskát, az ellés után, eléggé el nem ítélhető módon kinyírja a hímivarú ivadékokat. Naná, majd konkurenciát nevel! Mellesleg Stefan Stefanovics képtelen rábeszélni a szomszédot, hogy pl. azt a kandúrt kellene ivartalaníttatnia, és megspórolna egy csomó kajapénzt, de azt mondja, akkor jönne más.  Lokálpatrióta.

Szóval, Foltos nem ennyire udvarias: kalandozásai után simán dobbant egyet Stefan Stefanovics hasán, majd hangos dorombolással befúrja magát annak hóna alá. Na, ő már használ némi körmöncködést.

Reggelre kelve már senki, sehol, kivéve Fifit, aki rendületlenül Stefan Stefanovics térdhajlatában szuszog.

A cinkék, rigók, a standard gerlepár és a verébcsapat már bekezdésre sem érdemes. Vannak, és kész.

Van, ugyebár nekem egy lelkiismeretes háziorvosom, aki laborleletem láttán, amiben a vércukorszint 8,5-öt mutatott (mutasson nekem valaki olyan 69 évest, akinek normális – 4 – a vércukorszintje! Ráadásul mára már levittem mindenféle diétával 6.2-re) beutalt mindenféle vizsgálatokra. Ezek közül az egyik a szemészet volt, minek egyik tétele pupillatágításos szemfenék vizsgálatot jelentett.

Beutaló a kistarcsai Flór Ferencbe. Hallomásból ismervén az eljárás utóreakcióját – leginkább csak homályosan látsz utána vagy 3-4 órán keresztül mindent – megkértem a szomszédot, hogy ugyan, jönne el velem, majd vinné az autómat velem együtt haza, mert nem vállalom a vezetést. Ráállt.

Kirakott az út mentén – a kórház előtti tér sorompóval elzárt, fizetős parkoló ( a fene se tudja, mennyit kell ott várakozni, akár 1.500 jó magyar forintok is kirepülnek a zsebből) – és átparkolt a csömöri Auchan parkolójába. Később ezt nagyon megbántam. Hiába, a szarrágásnak ára van.

Beballagok a regisztrációhoz, bemutatom a beutalót, irányítanak a 3. emeletre, szemészet. Eddig rendben is van. A szemészet recepcióján  egy, a  középkorúságán cseppet túl levő,  meg egy kevésbé az asszisztens simán körberöhög, mi szerint szívesen befektetnének, csak hát, nekem az ambulancián van jelenésem. Egy rövidet még elpoénkodtunk azon, hogy rendben van, én vállalom a befekvést, de akkor húzzanak sorsot a kezelésemet illetően, de nem volt mese, nem itt volt az igazi helyem.

Na, most jött a már eredendő látásprobléma és a helyismeret együtt hatása.  Simán lelifteztem a földszintre, a sürgősségi osztályra – a francba, az ilyen miért nem tud eléggé orvosiul? az ambuláns az nem sürgősségi!  - ami akkor lett gyanús, amikor a felvételi ablakon benyújtott beutalóm láttán – lásd: szemfenék vizsgálat – az asszisztens alig bírta visszafojtani a röhögését, és igen rövid úton lekommunikálta nekem, hogy ő e kérdésbe max. az urológiára tud átirányítani, de attól tart, az elérési útvonal kissé hosszú lesz.

Vissza a harmadikra, nédamár, tényleg ott a felirat – egy A4-es lapon 14-es betűnagysággal kiragasztva egy lengőajtóra: szemészet, ambulancia! Nawazze. Ha valaki ezt el tudja olvasni, már nincs is szüksége szakrendelésre. Ügyes.

Mind1, bekerülvén  feltérképezték minden szembéli görbületemet, nem csak a fenekét. Az eredményt most nem osztanám meg olvasóimmal, legyen elég, hogy egy sűrűn teleírt A4-es oldal, 75%-ban latinul, és, ha rosszabbodást érzek, menjek vissza azonnal, egyébként  kontroll 3 hónap múlva. Kaptam ehhez egy A5-ös, raszterezett lapocskát, annak közepén egy ponttal., mire merednem kell. Nem, kérem, nem Rorschach-tesznek hívják! Na, ha ahhoz képest máshol is pontok jelennek meg a látószögemben, akkor sürgősen menjek. A falon spacérozó fehér egerekről egyetlen említés se esett.

Kérdem: szemüveg, esetleg? Mijafrancnak? Auchan, 2,5-3,0, olvasáshoz jó lesz, a jobb szemének ezt az izéjét úgy sem tudjuk korrigálni. De felírtunk magának egy antioxidánst, kurva drága, de talán segít.

Rendben. Távoztomban érzékelem, hogy gyakorlatilag nem hogy a telefonom képernyőjét, de a kórházi lift tábláját sem látom tisztán.  Emlékezetből felidézem a menüt, és találomra rábökök az általam utoljára hívott számra. Nyertem, a szomszédé volt. Mondom, jöhetsz értem, mondja, indul. Nem sokkal később hív, mondja, inkább én menjek érte, mert gubanc van. Mit tehettem, mentem.

A ködös látásom annyit érzékelt, hogy a benzinkút melletti mező alján, a rézsűbe fúródva, egy autó állong nem teljesen oldalhelyes állapotban. Közelebbre érvén, látom, biza, ez az én autóm, mellette meg a járőr, meg a közlekedési helyszínelők. Newazze, emmegmi? Hát, biza, emmeg az volt, hogy a jó szomszéd kicsit túl nagy sebességgel igyekezett bevenni a kanyart, ami nem nagyon sikerült neki, a padka megdobta, vett egy rövid röppályát, 3 méter mélységben landolt a küzdőtér egyik oldalán, futott egy ámokot úgy 50 méteren keresztül a szemközti rézsűig, ott mélán belefúrta abba a kocsi orrát.

Egyet nem értek: a Suzukin van fék, miért végig a gázt használta helyette?

A tanulság: max. 1.500 ft-os parkolási díj kifizetése helyett most van egy gazdaságilag totálkárosnak minősíthető autóm.

Amúgy hazafelé menet az autómentő nagyon előzékenyen megállt egy diszkont előtt – mivel semmim nem volt itthon a hét végére – és 2.500 ft-ért bevásároltam csirkecombot, karajt, lecsókolbászt és kenyeret (krumpli, hagyma van otthon). Ennyit az arányokról.

Ez csak amolyan ráadás, csak, mert útba esett. Rijeka – leánykori nevén Fiume - minden, csak nem bájos. Hatalmas panelrengeteg, némi óváros, iparnegyed és bazi nagy teherkikötő.

Hókefélke nélkül is egész jól be lehet kerülni, csak a centar-táblát kell követni, és időnként be-betekinteni a mellékutcába, látni lehet-e már a tengert? Követtük a centar-táblát, ami egyszercsak eltűnt.  Jó, akkor leparkolunk, és majd gyalog. Hopp, itt egy mélygarázs, a neve: Stari Grad, azaz óváros. Hiába, no, az ösztön, az ösztön. A parkolóházban külön szekció nagycsaládos autóknak és mozgáskorlátozottaknak.

A tábla eltűnésének jó oka volt: a centrumban voltunk. Fő irány egy széles promenád, két oldalt minden létező márka üzletei, valamint számtalan kávézó és söröző terasza, aminél szépen ücsörögtek a vendégek, pedig meglehetősen hideg volt, úgy 7 fok. Kicsit zavaró volt, hogy a régi épületek közt testidegen acél-üveg monstrumok meredeznek, de hát, a városkép tervezés soha nem volt a horvátok erőssége.

Egy valami nagyon hiányzott, mivel az öreg berlini rokonom meglehetősen követelőző volt. Betértem hát egy sörözőbe, megkönnyebbülést keresve. A tulaj kedvesen közölte, hogy az övé nem működik (egy sörözőben? Na, neee!) De, ha a sarkon elfordulok balra, a téren találok egy tiszta és nyilvános műveleti egységet.  És valóban. A tér inkább egy nagyra nőtt móló volt, melyet több száz halászcsónak kikötőcsatornája övez.

Általam ismeretlen okból nem messze az illemhelytől egy partizán emlékmű magasodik.

Még egy pillantás vissza az icici marinára: nem éppen halászcsónakok ringatóztak a kikötőben.

Említettem az aquagimnasztikát. Ez reggel műveltetik, 7:30-tól 8:00-ig. Az ilyesmit Leukerbad-ban, Svájcban Doremi élvezettel művelte, tehát akkor megyünk bele a medansziéba. Engedelmesen fel is ébredék, kérdem Doremit, aki az ágyban olvasott, mennyi is lenne az idő, hát még csak fél hét. Na, akkor megyünk, ugye? Megyünk. Erre én megnyugodva visszaaludtam, mert hát, még van egy órám, csak nem fogom elhagyni könnyelműen Morpheus birodalmát? Mikor mesmeg ébredék, természetesen már ¾ nyolc vala, tehát nyista torna. Persze, én voltam a hibás.

Sebaj, azért másnap, vacsora előtt, megmerítkeztünk. A medasziéban a víz nem volt feszített tükrű, cserébe elég nagy volt benne a nyugdíjas sűrűség, tekintve hogy két buszrakomány német nyugdíjas is itt szállásolt. Több részletben úsztam is vagy 60 métert, ami azt jelentette, hogy elúsztam a hátsófalig, és agonizáltam egy kicsit, majd visszaúsztam a melső falig, és úgy tettem, mintha kizárólag Doremi-vel kívánnék társalogni, de közben valójában a légszomjamat kívántam palástolni. Nomeg, a vállízületeim szinte nyikorogtak, amikor nagy vagányan ifjú korom tempóival „hasítottam” a vizet, vagyis baltempó levegővel-tempo-tempo-jobbtempo levegővel. Egyetlen eredménye az volt, hogy a mellúszásnál már nem jöttem ki kötésig a vízből, cserébe elég szánalmas békautánzatot produkáltam. Nomeg, vörös szemeket, mert hát a tengervíz még melegítve is sós.

Kérdem a masszírozó kislányt – egyem a szívét, volt vagy 45 kg – hogy hát akkor. Sajna, a táncrendje mára már betelt, esetleg holnap. Most keserítsem el azzal, hogy másnap én már útnak eredek hazafelé, ő meg lemarad közép-kelet Európa legszebb nyugdíjas felsőtestéről? Megkíméltem a dologtól.

A park, az park. Állítólag van benne egy ház, amiben valamikor valaki lakott. Mi csak Opatia idegenforgalmi kiállítását találtuk egy csinos kis villában.

Egy privát kis öbölben privát csónakkikötő, a sétányon egy csónakos bronzszobra, kinyújtott tenyerében pár kuna kuncog. Mikor másnap arra jártunk, üres volt. Nem én voltam!

A nevezett parkban sv. Jakov templomocskája, az egyetlen, ami sík vidéken található. Az összes többihez meg kel mászni számos lépcsőt – amit már Párizstól Kotorig kellő képpen megutáltunk – és csak akkor jössz rá, hogy van oda egy kényelmes gyalogút is, amikor lefelé indulsz.

A piac tkp. egy csarnok, nem különösebben nagy, de minden van benne, ami a természetből származik. Mondjuk, az kicsit meglepett, hogy egy kofa fél kiló szárazbabot kínált nekem eladásra, de hát, nem tudhatta, hogy a hüvelyesekkel csínján kel bánnom. Viszont a tengeri felhozatal magáért beszél. Előttünk egy német nyugdíjascsoport kalauzoltatott, a sajtos stand előtt amolyan dobókockányi, horvát zászlós fogpiszkálóra tűzött ízelítővel kínálták meg őket. Mi több, átkalauzolták a csapatot a halas részlegbe is, de az idegenvezető óva intett őket, hogy vásároljanak, habár a fogás tegnap esti, vagy hajnali, de az ilyesmit jobb azonnal elkészíteni, nem lenne szerencsés haza vinni azokat.

Emitt meg Doremi látható, aki mániákus kőgyűjtő. Akadt egy kis gondja, mivel a választék túlságosan bőséges.

Jé, itt is egy kő! De melyiket válasszam? Végül is alig egy kilónyi került bele a hátizsákba...

Valamit az árakról. Egy sör 20-22 kuna, ha megtalálod a forrását, ennyiért már korsóval is kapsz. Egy ebéd – na, ne gondolj dőzsre – 150 kuna, a tengeriekről már szóltam. Egy pizza se kerül kevesebbe, mint 50 kuna.  Kávé 50 kuna, bármilyen formában. Égetett szeszek 50-70 kuna közt mozognak.

Most jön a java: sajnálattal, de lemondtunk a voloskói tenger gyümölcseiről. Erre mi van estére a svédasztalon? Tenger csümölcseivel rizotto, igaz, hideg előételként, de ez nem tántorította el Doremit attól, hogy előételként és desszert helyett is azt egyen J

A benzin kb. ugyanannyi, mint itthon, csak sokkal jobb minőségű. Az útdíj azonban zsebbe vágó: oda-vissza 240 kunát fizettünk, cserébe nagyon oda kellett figyelnünk, mikor tankolunk, mert kifelé Kanizsa után már csak elég mélyen Horvátországban tudsz tankolni, visszafelé is kb. Zágráb és a határ közt félút az aktuális, mert utána – valamiért- nincsenek benzinkutak az autópálya mellett.

Hazafelé megálltunk egy új hálózat kútjánál, úgy hívják: CRODUX. Egy valóságos minimarket-benzinkút-gyorsétterem keveréke. Levesre vágytunk. Én kértem gulyást, Doremi bablevest. Nem hittem a szememnek: kézmosó lavórnyi adagot hoztak ki, a gulyás marhából készült, igazi HAZAI ízekkel, a bableves füstölt kolbásszal, csülökhússal, hozzá a kenyér: mennyei! Na és, most jön a meglepi: 300 km-rel a tengertől adag tenger gyümölcsei, hasábburgonyával (mondjuk, kicsit stílusidegen, de mind1) mindössze 70 kunáért!

Ezek után Budapestig már nem történt semmi – csak a határfíling ismét, Letenyénél – nomeg a hektikus, mercédeszes, porsés nagyongazdag idióták a bevezető utakon.

Doreminek megvan az a jó szokása, hogy feltérképezi látnivalók felől a célterületet, és azután kíméletlenül végigvonszol rajtuk. Ez Opatiában egy bazilikát, két templomot, egy parkot és a tengerpartot jelentette.  Mondjuk, maga a parti sétány is van vagy 3 km, ez ugyebár, oda-vissza hat. Doremi szerint van balra egy kis halászfalu, amit a bédekker is ajánl, különösen a tengeri eledeleket illetően. Igaz, hogy a legajánlottabb halas étterem hétfőn zárva van, de csak van helyette más. Volt.

Hét ágra sütött a nap, de az árnyékos oldalon a hideg szél volt az úr. Node, ha már sétány, akkor sétálunk – egészen a Lido nevezetű létesítményig, elvégre ott heverdel alkalmatosságok vannak és a tenger ott locsog az orrod előtt. Hölgyeknek ajánlom a pelinkovácot ( amolyan gyomorkeserű-féle, de csak féle) lime és jégkocka feltéttel fenséges ital.

Nade haladjunk, irány a halászfalu, Volosko. Valóban, a parton egymást érik az etetőhelyek. Ami igencsak vonzó:  ha valahol leteszi a seggét a fáradt vándor, tuti, hogy pillanatokon belül asztalokat és székeket terítenek köréd-alád, és máris azon veszed észre magad, hogy rendeltél valamit, akár csak egy kávét, pedig csak a sirályok röptét akartad nézni.

Voloskoi háztetők.

A’propos: kávé. Leülsz bármelyik szálloda vagy étterem, de akár csak egy parti büfé teraszár5a, és rendelsz egy kávét, akármeddig elücsöröghetsz ott, nem néznek ki, a pincér nem sertepertél körülötted, hogy még mit hozhatna, újság, cigaretta és nyugi.

Ha már halászfalu, csak nem megyünk el a tenger gyümölcsei, vagy parázson sült garnéla, esetleg lábasfejű, netán kagyló nélkül! Nos, elmentünk. Nézem az árakat: egy adag tenger gyümölcse 300 kuna (1kuna=42 huf), a garnéla, kagyló 500-ig is felmegy. Mi lenne, ha nem halászfalu lenne?

Balszerencsémre Doremi meglátott a tetők felett egy templomtornyot, naná, hogy oda fel kell menni. Naná, hogy lépcsőkön, naná, hogy zegzugokon. Lefelé menet megmakacsoltam magam: az éttermek sora után ott szerénykedik egy kis bár-féle, falatnyi asztalokkal a körömnyi kis terecskén, és CSAPOLT sört is mér! Doremi belátó, ráadásul szomjas is volt. Rendes kis hely volt, 6 féle csapolt sörrel, ráadásul még a fröccsöt is ismerték – aminek a magyar kiejtését a pultos kislány villámgyorsan megtanulta.

Indíts visszafelé, de nemámhogy a szállodába, egy francot, tovább, dél felé, csak, mert a sétány egészen Lovranig visz. Szívás: a sétány ugyan addig visz, de balra zord sziklák alatt a tenger, jobbra zord kerítések mögött télire zárt villák, üzemen kívüli szállodák, és sehol egy SÖRFORRÁS! Végre feltűnik a távolban egy fehér vitorla. Na – mondom – ahol hajó van, ott marina is van, ahol marina van, ott sör is van. Nyertem: egy kávézó a kikötő kellős közepén, s benne CSAPOLT sör! Hanemhát, hol a bánatban is vagyunk? Nézem az üzlet tábláját: lovrani közigazgatás alá tartozik. Kérdem a pultos leányzót: Ičići.-ben vagyunk. Sehova tovább! Ez is 3 km volt! Irány vissza a szállodába, de már a gyalogjárdán.

Erről van szó.

Az oldalbejárat.

Útba esik egy elhagyott villa, hatalmas ősparkkal. Ha egyszer  sok pénzünk lesz, megvesszük, és kialakítunk benne egy nyugdíjasoknak való szállodát. Mármint gazdag embereknek, akik nem akarják/tudják otthon hagyni a tengeri nyaralásuk alatt a fatert/mutert. Doremivel megegyeztünk, hogy az öregekért kauciót kérünk, nehogy véletlenül a nyakunkon maradjanak, legalább a hazautaztatásukra legyen meg a fedezet. Amolyan senior betétdíj…

Nem messze a szállodától általam ismeretlen okból egy kerítés mögött wudu-szertartáspark vagy mifene díszlik az út mentén.

A város felett magasló hegycsúcson – természetesen – egy templom döfi tornyát az égnek. A sarkon egy piros kör jelzi, hogy azon a jelzésen lehet feljutni hozzá. Doremi már majdnem kísértésbe esett, amikor hál’istennek elolvasta a hozzá való másik jelzést is: sv. Izé 1,5 h. Kihagyjuk, pedig biztosan csodálatos a kilátás onnan. A szálloda éttermében a szomszéd asztalnál ülő házaspár legalábbis áradozott a kilátásról. Már éppen készültünk leborulni kitartásuk előtt, amikor szerényen bevallották, hogy biza, ők autóval mentek odáig, csak az utolsó 200 métert tették meg gyalog…

Nekünk a Szűz Máriáról elnevezett bazilika jutott, annak lépcsőjéről is szép volt a kilátás. Ahogy odabent nézelődünk, odalép hozzánk egy idősödő templomszolga, és mesélni kezdi a templom történetét. 1988-ban kezdték el felújítani, és 2002-ben szentelték újjá. A főhajó oldalsó oszlopait Tirolból szállították le, az út három hétig tartott. A végén megkérdezte: talán vettünk itt egy házat, vagy csak úgy vagyunk errefelé? Ezek szerint Opatiában van elég magyar háztulajdonos, aki ráadásul még templomba is jár…

Az úgy kezdődött, hogy a fiam, aki nagyon rendes gyerek, ráadásul ismeri az alapizé azon törvényi rendelkezését, mi szerint a gyermek gondoskodni köteles szükséget szenvedő felme3nőjéről - én meg erős szükségét szenvedtem már a tenger látványának – megajándékozott minket Doremivel születésnapunk alkalmából egy 3 nap 2 éjszaka félpanziós hétvégével a Opatiában, a Hotel Opatiában.

Mondjuk, az előrejelzés nem kecsegtetett fürdőzésre csábító idővel – habár állítólag láttak egy norvégot, aki ott úszkált az öbölben, de valszeg csak egy rozmárt néztek annak - de nekivágtunk: csak ülni a parton, meredni a fátyolos végtelenbe és hallgatni a tenger moraját, már az is megéri.

Doremi korábbi kalandozásainkon hiányolta a határfílinget, nos, most megkapta: Letenyénél három rendőr vette körül az autónkat: az egyik két lépésről biztosított, a másik a papírokat, a harmadik a csomagtartót ellenőrizte. A papírozó még szondát is fújatott. A horvát határőr csak rápillantott a személyinkre és szretana puty!

Kapaszkodunk felfelé a Dinári-hegység hágójához, hát, biza, a hegycsúcsok közt köd gomolyog, apró szemű hó daráz, a padkán meg letolt hó koszolódik. Ráadásul a hegycsúcsok mind havasak. Nawazze. Amikor Rijeka felett kiérünk az utolsó alagútból, szemkápráztató napsütés – halleluja! – és kurva nagy szél, oly annyira, hogy le kellett lassítanom 40 km/órára, hogy korrigálni tudjam a völgyhidakon a széllökéseket. Igaz, korábban – sok-sok km-rel előbb – kiírták, hogy vigyázz, csúszós út, de én valódi, útviszonyokból adódó megcsúszásra gondoltam, és nem a bora-ra. Pedig ez még csak az előszele volt. Másnap a híradóban láttam ugyanazt a szakaszt, ahol a teljes erejével dühöngő bora éppen azon volt, hogy lesodorjon a viaduktról egy – amúgy magyar – utánfutót, ami három szinten meg volt rakva versenykajakokkal. A sofőr mázlija az volt, hogy a kajakok nem adtak egybefüggő felületet, így nem fújta le velük együtt a vontató Pajerot.

Hókefélke végig tisztességes volt, amire Opatiába beérve szükség is volt, mivel a szállodához vezető út és a várost elkerülő magistrale két külön tétel volt. Beérünk a városba, szépen irányítgat erre-arra, egyszercsak azt mondja: a következőlehetőségnél fordulj jobbra. Fordulok. Naná, hogy egy buszpályaudvar kellős közepén találom magam! Kikeveredem valahogy, erre közli, hogy érkezés a jobboldalon, és vadul lengeti a célzászlót. Igen ám, csakhogy a jobboldalon, ahol már jelzik is a Hotel Opatiát, egy behajtani tilos tábla virít, meg sorompó.

Na, irány vissza, buszpályaudvar, annak zugában egy másik sorompó, na, ott a behajtás a szállodához. A sorompónál jól nevelten parkolójegyet húzok – a szabvány parkolás a városban 5 kuna/óra, a szállodai egy napra 60 kuna, de a Gutschein 50% engedményt tartalmazott (+ 20% engedményt a szauna használatából és 7 € (kb. 50 kuna) hozzájárulást a masszázshoz, ami 150 kunát ért). A mi mennyiről majd később.

A szálloda maga a jó öreg K.u. K jegyeit viseli magán, abból az időből, amikor Opatiát még Abbáziának hívták, csak akkor még valszeg nem volt melegített tengervizes úszómedencéje, amiben reggelenként 7:30-8:00 közt vízbéli gimnasztikát vezényel a felettébb csinos animátorlány.

Mi az új szárnyban kaptunk szobát. Az ablak/ajtó egy csendes parkra tekintett. Kérdeztem: váltás tengeri kilátásra? Fejenként 10€/nap. Marad a park. Az ágy fantasztikusan kényelmes, a fürdőszoba kád+zuhany, csak éppen szellőző ventillátora nincs. Doremi kérdezte is, hogy az a madzag ott, a kád fejvégi mennyezete alatt, nem annak az indítója-e? Megnyugtattam: nem, az a vészcsengő, ami a recepcióst indítja, ha véletlenül rosszul lennél a gyönyörtől…

Egy feneség volt a berendezésben: a tv az egyik sarokban volt, de a fejrészeknél, így ágyból nem igazán tudtad nézni. A szobában meg csak egy puff, meg egy támlás szék volt. Igaz, ki a franc akar Opatiában tv-t nézni? Mellesleg volt egy hatalmas plazmatv-vel ellátott tv-terem a régi szárnyban.

A kilátás a szálloda lépcsőjéről csodálatos volt. Na és a növényzet – az egész városban – mintha nem is márciust írtunk volna. A kilátást a tengere eléggé el nem ítélhető módon egy virágzó liliomfa gátolja némiképp.

Az első próba szerint a tenger még mindig sós.

A vacsora svédasztalos hideg-meleg. Teljesen felesleges leírni, több, mint bőséges és választékos. A vacsorához kértem egy virtel fehér bort – mert megérdemeljük – kaptunk egy isteni rizlinget. A kisasszony, aki leszedte a felesleges tányérokat és gondoskodott az italról, természetesen németül és angolul is beszélt, és el volt bájolva a magam szerény horvát tudásától (mindenkinek ajánlom: ha megtanul pár tucat szót, kifejezést a fogadó ország nyelvén, egészen másképpen kezelik, de erről majd később.

Vacsora után, ugyan már, sétáljunk egyet! Hát sétálánk. Felfedezénk egy restaurant & pizza vegyest, minek ablakai hívogatóan fénylenek. Különben is, csapolt sörre vágyom (a parton ezt felejtsd el, ott a nyafka és elegáns 0.33-asok dívnak, csapolt sört csak a bennszülöttek tudják, hogy hol a forrás).

A Kamélia nevű vendéglátó ipari egységben azonban van. Meg ami még van, az maga a csoda: egy zongorista, aki beléptünkkor éppen Vangelist játszott. Később Morricone-t intonált, majd Loui Amstrongot utánozta, teljes hitelességgel, mi több, még a trombitáját is. Mikor rájött – mondjuk, a kiejtésemből – hogy magyarok vagyunk, Brahmstól játszotta a magyar táncokat. Másnap megtudtuk, hogy nyáron, a szezonban, estéről estére megénekelteti a vendégsereget. Sokan vannak, akik csak miatta járnak vissza. Megértem őket.

Amit leginkább az ágybeli állapotnak lehet nevezni. Stefan Sefanovics ágybelileg kb. este kilenc után kerül nyugvópontra, részben, mivel addigra elege van a vertikálisból, részben, mert szeret ágyból tévézni. Ezzel nincs is gond, hiszen jobbadára felerészben üres ikerágyban fetrenghet tetszése szerint.

Hanem, eljöve az éjszakai nyugodalom ideje – ami, ugyebár, villanyoltás, tv-kikapcsolás, párna felpockolás szertartása – majd alámerülés Morpheus birodalmába.

Ezt megelőzi Fifi, a zseboroszlán lábhoz fészkelődése, aki egészen addig, amíg Stefan Stefanovics feje alá tett kézzel szemlézi a képernyőt, udvariasan hasal az üres ágyfélen, de mihájcs Stefan Stefanovics kényelembe helyezkedik, beágyaz magának Stefan Stefanovics térdhajlatába. Így aluvának el édes kettesben.

Hanem, van Stefan Stefanovicsnak két macskája is. Hogy ezek szabadon járhassanak ki-be, van nekik a bejárati ajtóba sikerítve egy macskaajtó – minek használatát Fifi is igen hamar megtanulá, így legalább éjnek évadján, amikor odaki’ történés van, nem idebe’ kezd el ordítani, hanem csak odaki’. Igaz, hogy előtte Stefan Stefanovicsot küzdi le, mint terepakadályt, de ez már apróság.

Vissza a macskaajtóhoz. Nehogy azt higgye valaki, hogy a két macsek egy időben használja? Egy frászt. Stefan Sefanovics éppenhogy bealszik, amikor megjelenik Folti, kényelmesen átgyalogol Stefan Stefanovicson – pedig fejtől-lábtól meg is kerülhetné, majd bekanyarodik Fifi folytatásába, és kényelmesen elnyújtózik, mivel már eléri, hogy rendesen Stefan Stefanovics fülébe dorombol – méghozzá fülsiketítően. Fifi meg leszarja, max. játszik egy kicsit Folti ugyancsak pofájába lógó farkával.

Stefan Stefanovics, hál’istennek, jó alvó, tehát hamar visszamerül az álmok birodalmába. Hanem, nemsokára – a franc se nézi, milyen sokára, legyen, mondjuk, kisvártatva – megjelenik macskaajtóilag Nyafi is, aki már egy csöppet agresszívabb. Ebből kifolyólag azonnal részt követel magának Stefan Stefanovicsból, és miután ő is átgyalogol Stefan Stefanovicson, a másik oldalon behúzódik Stefan Stefanovics hóna aljába, a halszagú pofáját – csak tudná, hol a bánatban horgászik ez a dög, mivel a legközelebbi (egyetlen) halastó két km-re van, forgalmas utakon keresztül – Stefan Stefanovics arcába dörgöli. Ha ez még nem lenne elég, jéghideg tappancsával is szelíden pofozgatja, nehogy elfeledkezzen bárki a jelenlétéről.

Mondjuk, Stefan Stefanovics elég, ha rámorran, és Nyafi illedelmesen visszahúzódik – Stefan Stefanovics feje fölé, a párnájára. Így Stefan Stefanovics úgy érzi, mintha usankában aludna.

Valahol hallotta, hogy a macska egyfajta homeopátiás gyógyeszköz, oda telepszik a gazdán, ahol annak valami baját érzékeli…