Életképek 1975-ből, kilenc részben, egy másik világból…

Azzal kezdődött, hogy tanulni küldtek a Szovjetunióba, 1975 telén. Három hónap képzés az ESZR – egységesített számítógép rendszer – megismerését illetően. Az ESZR maga volt a KGST csodája, igazi nemzetközi produktum. Központi egysége szovjet, konzolja csehszlovák – még a neve is úgy szólt, hogy Konsul, amúgy gömbfejes elektromos írógép volt a szentem – lemezes tárolói bolgár ISOT gyártmány, a mágneses szalagegység lengyel, a kalapácsos nyomtató NDK-s, a tán a lyukkártya olvasó volt magyar, mintha Videoton gyártmányra emlékeznék, meg a románok is adtak bele valamit, hogy mit, már nem emlékszem.

Az egyik csapat ment Minszkbe, a gyárba, ők voltak a hardveresek, mi meg, szoftveresek, Kazanyba, operációs rendszert tanulni. Előtte én, ami információt csak lehetett, beszereztem: mit érdemes kivinni – üzleti céllal, persze – mit érdemes behozni – szintúgy -, a meleg ruha milyen legyen, ilyesmi.Információs forrásom a szigeti Sportuszoda 50-es medencéjében a mellettem lévő pályán edző, BVSC-s Zsenya (rendes nevén Jevgenyij) volt, törzsökös moszkvai, csak éppen ideiglenesen itt állomásozott egy kicsinyég. Mátyásföldön, a déli hadseregcsoport parancsnokságán szolgált, törzsőrmesteri rangban, de egy másik tiszthelyettessel, aki öttusázott – kisinyovi srác volt egyébként – egy zuglói kétszobásban laktak, amit a hadsereg bérelt nekik. Civilben jártak és a parancsnokságon csak a zsoldjukért, a kalóriapénzért, meg kajáért-piáért fordultak meg (ott mindent fillérekért lehetett venni, egyszer bevitt, ámultam és bámultam, a boltjuk jobban el volt látva, mint az Emkénél a Csemege). Ha a CSKA Moszkvának versenye volt, Zsenya nemes egyszerűséggel repülőre ült és hazarepült a versenyre, aztán jött szépen vissza, tovább edzeni, tarsolyában hordozható színes tv-vel, fúrógéppel, fényképezőgéppel, stb. hiszen ő is üzletelt rendesen.

A zuhanyozóban szólítottam le, hónapokkal később nevetve mondta, hogy először buzinak nézett és igazából akkor nyugodott csak meg, amikor meghívtam hozzánk és találkozott a feleségemmel egy szó, mint száz, kitanított rendesen.

Megérkezés Seremetyevóra (beceneve Semerreretyó). Ekkor jött az első gebasz. Mindenféle nyelven ki voltak rakva a vámáru nyilatkozatok, még magyarul is, de egy kollégánk fejébe vette, hogy ő most akkor megmutatja, mennyire büfé, és az orosz nyelvű nyilatkozatot töltötte ki. Aztán hülyén nézett maga elé, amikor ízekre szedték a poggyászát, mert a marhája arra a kérdésre, hogy hozott-e be az országba fegyvert, beírta, hogy: da! Végül is elindultunk Domogyedovora, a belföldi reptérre. Már akkor kaptunk egy kis ízelítőt a város nagyságából, mivel a két reptér közt másfél órán keresztül utaztunk úgy, hogy alig kaptunk piros lámpát (érdekes, ott működött a zöld hullám).

Domogyedovóról aztán négyszer repültünk el. Ebből háromszor fordították vissza a gépet még Moszkva légterében azzal, hogy Kazany nem tud fogadni. Az órák meg csak teltek, csak teltek, a reptéren minden bezárt már, a lámpákat is leoltották, mi meg ott ültünk az ürességtől kongó VIP váróban (!) étlen-szomjan. A pórnép várója olyan volt, mint valami menekülttábor: emberek, csomagok minden négyzetméteren, ülve, fekve, ki éppen evett, ki csecsemőt szoptatott, itt kártyáztak, amott harmonikaszó mellett múlatták az időt az elvtársak. Na és azok a szagok! Mahorka, emberi kipárolgás, füstölt hal, vodka, sör, fing, szaros pelenka, volt ott minden…

Nálunk már éppen kezdett kitörni a palotaforradalom, mikor lássatok csodát: kinyitották a VIP váró büféjét! Mondjuk, előtte csoportunk kísérője a reptér parancsnokánál verte az asztalt, épphogy csak a magyar nagykövetet nem mozgósította érdekünkben (hajnali két órakor, az azért elég vidám lett volna). Na, rendesen ki is fosztottuk a büfét, pénz nem számított, 9 rubel 50 kopek volt a napidíjunk akkor, amikor 3 rubelből meg lehetett vacsorázni egy szálloda éttermében! Különben is vészhelyzet volt. Tény, hogy a harmadik visszafordítást már egy meglehetősen illuminált csapat vette rezignáltan tudomásul.

Negyedszerre aztán végleg elrepültünk – félútig. A helyközi járat valami ősrégi motoros gép volt, a fedélzeten olyan savanyú cukorka szaggal, hogy az ember gyereke attól koldult. Ha kinéztél az ablakon, láttad, ahogy a szegecsek táncolnak a szárny eresztékeiben. Így hát inkább nem néztél ki, csak magadban imádkoztál az életedért, és keményen rápusziltál a barackpálinkás üveg szájára. Zajos is volt, meg hullámvasút is: alacsonyan volt a felhőplafon (a fene se tudta, mit jelent) ennél fogva szinte végig felhőben repültünk. A felhő meg, mint tudjuk, eléggé lyukas, így hát zötykölődtünk, mint egy rossz Zetor, időnként jókorákat liftezve. Ilyenkor aztán te zuttyantál egy jót lefelé, a gyomrod meg elindult felfelé, benne a kaviáros szendviccsel, a füstölt hallal, meg a barackpálinkával. Félúton találkoztunk.

Aztán a cél felett még köröztünk jó néhányat, míg végre kegyeskedtek engedélyezni a leszállást. Gondolom, a pilótának is elege lehetett – avagy csak kamikáze képzőbe járt -, mert olyan meredeken tette le a gépet, hogy attól féltünk, menten odaveri (később megtudtam, a legtöbb polgári pilóta harci repülő volt régebben, a szovjet pilóták azért tették le “odacsapva” a gépet, mert általában vadászpilótákból lettek polgári pilóták és zsigerből irtóztak a robotpilótától. Vadászpilótaként viszont megszokták, hogy a világvégi repülőtereken gyakran hóesésben, rossz időben is le kellett szállni, és arra az “odacsapásos” módszer volt a legjobb, hogy kikerüljék a szélnyírást vagy a kiszámíthatatlan széllökéseket. Az sem volt utolsó szempont, hogy nem éppen a legtökéletesebb leszállítórendszereket használták, így ha fényre szálltak, időben a pályán kellett lenniük, ami erősen indokolta ezt a zuhanás szerű landolást). Ő nem verte oda. De más igen. Amikor a busz bevitt minket a váróba, láttuk egy gép roncsait az egyik kifutó végén. Egyszerűen letolták és annyi. Nem lehetett régi, mert a hó még nem lepte be. Gondolom, lehetett némi összefüggésben a négyszeri indítással. Pedig hó, az aztán volt. Embermagas hófalak között vitt a busz ki a másik géphez, amivel tovább repültünk Kazanyba. Az sem volt semmi, hogy teherautóra szerelt sugárhajtóművel jégmentesítették kazanyi járat gépét, ami, ha lehet, még kevésbé biztatóan nézett ki, mint amiről leszálltunk.

Ezek után Kazanyig már sima volt az út, döccenőmentes az érkezés és szikrázó a napsütés.