Nos, nálam laknak, méghozzá fölösen. Három kutya és két macsek. Mindegyik mentett, vagy talált. Illetve, Foltos nem. Ő odaszegődött Nyafihoz, és a farvizén vonult be hozzám. Igaz, azóta le sem jön a nyakamról (erről később)

Tehát van a Rumli, a nehéztüzérség. 50 kg. Szeretetgombóc, de ez a kerítésen kívülről nem látszik. Mi több, nem is tudatosítja senkiben, hogy ő tkp. nem egy kemény házőrző. Csak úgy csinál.  Azért őriz, becsülettel. Annyira, hogy a teraszon, az ajtó előtt fekszik. Bár van háza, hőszigetelt, pléddel a padlón, ott fekszik a legvadabb zimankóban is. Igaz, tettem alá egy szállítószalag darabot, meg ott van a pléd másik fele, tehát fel nem fázik J. Csak kilépni nehéz tőle. Kinyitom az ajtót, megállok fölötte és szépen kérem, hogy ugyan, engedne már ki! Semmi reakció. Finoman megbököm a lábammal, erre teljes pánikban ugrik föl, hogy mi van, reng a föld? Süket már a lelkem, mégiscsak 15 éves. De érdekes módon a két saroknyira történő dolgokra reagál, és vad ugatással ront a telek végébe. Mint ahogy azt is meghallja, ha bekanyarodom az utca végében, és már lelkes farokcsóválással a kapuban vár. A fene se érti, de jól van ez így.

Azután ott van Emilia, a trikolor beagle. Egy zabagép. Mindegy, mennyit adok neki, bármennyivel többet eltüntet. Hova teszi, nem tudom, mert hízni – hál’istennek – nem hízik. Akkor boldog, ha Fifi, a zseboroszlán, ott hagy egy falatot a tányérjában. Na, azt boldogan ellopja. Amúgy csoda egy csaj! Éjjel el van az olajradiátor előtt a párnáján, ám mihelyt megszólal a vekker, odarongyol hozzám, és felteszi a melső lábait az ágyra, szigorúan ügyelve arra, hogy az arrafelé heverő kezemet véletlenül se kerülje el, majd panaszos nyüszítéssel igyekszik a fejét a vállgödrömbe fúrni. Mindezt addig-addig próbálja, amíg meg nem simogatom a háta végét (gyönyörpont) és az álla alatt(ami egyébként nyelési reflex kiváltására szolgál, mármint nemszeretem gyógyszer beadásánál).

 Az bejárati ajtón van egy macskaajtó. Kb. akkora, mint egy A5-ös papírlap. A két macsek és Fifi ki-be járnak rajta. Nos, közlöm, Emilia is. Kicsit erőlködve, de átszuszakolja magát rajta. Szerintem a hasát is behúzza. Maud, a Barnum cirkusz gumitestű artistanője sírva könyörög a technikáért!

Fifi, a zseboroszlán. Hihetetlen hallása van, száz méterekről jelez bármi féle mozgást. Átsuhan a macskaajtón, és vadul – kicsit fejhangon és nem igazán rémisztően ugatva – ront a kerítésnek. Ott azután megtorpan, és hátranéz, jön-e a nehéztüzérség? Jön. Erre boldogan tovább ugat. Hihetetlenül ragaszkodik hozzám. Ha itt ülök a számítógépnél, a székem alatt fekszik. Ha a dolgom kiszólít a wc-re, követ, és a tusolófülke előtti szőnyegre heveredve vár. (amúgy ezt Folti is elköveti, csak ő elém telepedik, és közben néz is. ) Időnként sürgetően rám nyávog, ami azért elég frusztráló. Ha ágynak terülök, Fifi követ. Jó esetben a jobboldalamhoz fészkeli be magát – attól függ, hogy Folti melyik oldalamat birtokolja – rosszabb esetben a baloldalamhoz. Ez azért a rosszabb, mert éjjeli riadó esetén onnan kizárólag a hasamon dobbantva ugrik le a padlószintre. Visszatérve van, amikor kegyes hozzám, és csak a fejem mellé fekszik a párnámra. Ez viszont rendszerint azzal jár, hogy éjszakai fordultamkor simán beletúrom arcomat ő urasága kitárt hasába (a környezetében megbízó kutya hanyattfekvő póza) ami ugyan kevésbé szőrös, mint a háta, de azért eléggé. 

A meglepő, hogy nem zavarja. Tesz a melső lábával némi bágyadt hessegető mozdulatot, de alapvetően nem bánja.

A macskák. Első sorban Nyafi. 8 kg-os ivartalanított cirmos. Ez azonban nem tartja vissza attól, hogy a lakás különböző helyein foglaljon figyelő állást. Mikro teteje, multifunkciós nyomtató teteje, mini musikcenter teteje, étkezőasztal, könyvespolc, ruhásszekrény teteje, kombi hűtő teteje, nem válogat.

Eddig még semmit nem vert le, pedig lett volna mit. Kaja után irány az ebédlőasztal, onnan egy szökkenéssel a számítógép asztal, onnan meg a combom. Mintha tudná, ezt mindig akkor csinálja, amikor éppen egy cikket írok. Persze, meg van sértődve, amikor letessékelem. A másik kedvenc helye az ölem, ha a tv-néző fotelemben kényelmeskedem. Érkezési útvonal: mint az előbbi, csak közbe iktatja az éjjeli szekrénykét is. Ha véletlenül – átmenetileg – ott tárolok egy félig üres sörös dobozt, kíméletlenül leveri. Hiába, nem bírja a sörszagomat. Felugrik az ölembe, majd céltudatoson felfelé kezd mászni a mellkasomon – ami, tekintve, hogy ehhez a karmait is használja, nem mindig kellemes – egészen addig, míg a hideg, nedves orrát, meg a bajuszát vad dorombolás közepette bele nem tudja dörgölni az arcszőrzetembe. Ha megunta, visszatanyázik, és vadul fúj Fifire, aki szintúgy ölbekutya akar lenni.

Ha véletlenül Fifi megelőzi, gátlástalanul kitúrja onnan. Addig-addig fészkelődik, míg Fifi feladja pozícióját.  Akkor Nyafi elnyújtózik, és boldogan dagasztani kezd, ami azért csak neki jó.

Foltos se semmi. Fekete-fehér foltos, még ivaros kandúr. Néha D-dúr. Ugyanúgy reagál az autó hangjára, mint Rumli. Mire leparkolok, már ott ül a kiskapunál, és nyávog, majd szélsebesen behúz a házba. Mire lecuccolok, már a konyhapulton ül az etetőtálkája felett, és a változatosság kedvéért nyávog, de úgy, mint aki éppen éhen akar halni. Később is nyávog, méghozzá bármikor, amikor elhagyom az ágyat, mert biza, Folti  két dolgot is birtokolni akar egyszerre: engem, meg az ágyat. Ha a kettő egy dimenzióban találkozik, boldog. Ez úgy néz ki, hogy járkál a lábam körül, nyolcasokat leírva, és dorombol. Ágynak terülök, türelmesen kivárja, míg elhelyezkedem, majd beágyazza magát valamelyik oldalamon. Persze, dorombol. Ettől békésen álomba szenderülök. Ám dolga néha neki is van. Na, arra – ha nem a direkt vonalra ágyazott mellettem – ugyancsak a hasamról dobbantva indul.  Ő is kb. 8 kg. Most jön az extra. Szólít a dolgom, hát megyek. Udvariasan kikísér, és leül elém. Komolyan mondom, frusztráló, ahogy komoly érdeklődéssel figyel. Időnként sürgetően nyávog: ne szarakodjak már annyit!  Rájöttem, csak a korábbi állapotot akarja visszaállítani: én az ágyban, ő mellettem az ágyban. Ő viszont nem akar bajuszpuszizni, se az ölembe ülni. Csak ágyasnak vagyok jó neki. Nagy vadász: minden, a birtokon feleslegesnek tartott állatot levadász: beteg rigót, kósza egeret, még patkányt is – a szomszédé volt, de nem neheztelt érte. Igazán törődik a házirenddel: a fürdőszobába viszi be őket, és ott fogyasztja el. A padlókövet könnyű feltakarítani. Igaz, a múltkor a patkányt csak kinyírta, még meg se kezdte. Finnyás a lelkem J

Olyan, mint a galaxisunk. Alaphelyzetben egy macskányi. Na jó, Fifi is kifér rajta.

Hanem, ott van Emilia. Aki azért nem éppen macskányi. De rájöttem, hogy a Barnum-cirkusz tanonca volt, konkrétan Maud, a kígyótestű artistanő tanítványa lehetett.

Másképpen el nem tudom képzelni, mi módon tudja átpréselni magát a macskaajtón.

Mert átpréseli.

Most már csak az ajtó üvegét kell letakarítanom. Ugyanis, amikor nincs kedve a mutatványra, arra támaszkodik fel, jelezve, hogy jönne/menne...

Teljesen hétköznapi hétvége, lokálisan. Vagyis, kávézás a Café 58-ban, a frissen fogott halak megtekintése, majd kivonulás a strandra.

Ami – most térek vissza az első részben megígért eseményre – meglehetősen zajszennyezett. Van ugyanis a vízben egy bizonyos Davide. Cseh az istenadta, de úgy sem érti, mit ordibál vele elefántfóka méretű mamája. Én, sajnos, értem. Davide, gyere ki a vízből! Nem megyek! De gyere ki! Akkor sem megyek! Megmondom apádnak! (apa sehol). Mondjál, akkor sem megyek! Ne dobáld a testvéredet! (a testvér lányból van, kb. 2 évvel idősebb, tehát 10 éves lehet). Davide dobálja továbbra is. Nem nagyon, csak kis kavicsokkal, mert hát végül is rendes gyerek.  Persze, most már a tesó is fennen panaszkodik, hogy Davide dobálja. Amúgy a stand üres. Végre megjön a papa. Szép halkan mond Davidének valamit – aki, mint később kiderül, a keresztségben a szolid Dávid nevet kapta – aki sovány malac vágtában  kimenekül a vízből.  Ezek a cseh apukák tudhatnak valamit a gyereknevelésről!

Én időközben – egy életem, egy halálom alapon  - bemerészkedtem a vízbe.

Összehasonlításul: egy Kielből (!) való házaspár – három napig utaztak Posedarjéig, előttem máig ismeretlen okból egy Dacia Sandero vontatta lakókocsival – igencsak bőbeszédű nőtagja, aki felettébb örült, hogy találkozott valakivel, aki felvilágosítást tudott neki adni Starigradról (?) – közölte, hogy a víz annyira hideg, hogy az neki szinte már fáj. Aha. Kielből. Ezek után beúszott úgy 100 méterre, az ott lévő kis szigetig, majd még pancsikált úgy 10 percet, és kijőve közölte, kurva jó volt a víz.

Végül is, az volt. Egy eszkimónak kétségtelenül.

Vasárnap már tényleg nagy semmittevés volt, napozással egybekötve. Hazafelé bementünk Sv. Duh templomához a róla elnevezett szigetkére.

Egyetlen ember volt ott, egy horgász, három, automatára állított bottal. Természetesen az ösvény közepén tanyázott, de legalább visszaköszönt.

Ja, a köszönésről: a reggel dobro, a nap dobar, az este dobra.  A többi a napszaknak megfelelő. A franc se érti, miért?

Búcsúvacsora Antonionál. A változatosság kedvéért megint pakoltatnunk kellett egy dog pack-ot, cserébe lenyomatásként kaptunk egy-egy pohár marascinót, ami amolyan meggylikőr féle.

Hétfőn indulás hazafelé. Utolsó kapucsínó még a Café 58-ban – a gazdával megegyeztünk, hogy jövőre ismét, ugyanitt – bevásárlás a váltóknak – 2*2 l Ozujsko sör – és hajde!

Ahogy kitaláltuk, a Crodux-nál, Sesvete pihenőhely, ebéd. 

Doremi kolbászos bableves,

én palacsintatésztában sült kalamári karikák. Dugig, a tengerparthoz képest fél áron.

Hazafelé megálltunk Balatonfenyvesen, csak a látvány miatt. Az is szép, de meglátva a már bezárt parti gyorsétterem árait, megállapítottuk, Posedarje olcsóbb. Ráadásul ott szeretnek is. Habár a HR1 – ami ott valóban közszolgálati TV – szerint nem annyira, tekintve, hogy Orbán Hernádi és a MOL  miatt ( a horvátok nem hajlandók önként és dalolva lemondani üzletrészükről, sőt ,  a Hernádi elleni elfogató parancsot se visszavonni)  durcásan, ki-ha-nem-én módon megvétózta Horvátország OECD csatlakozási kérelmét. E tárgyban járt Orbanisztánban az illetékes gazdasági miniszter asszony, de Szijjártó pubi éppen a Palaura történő menekülési útvonal kiépítésével volt elfoglalva. Igaz, két nap után már nem volt téma. Mármint, Orbanisztán.

Az autópályát illetően minden Horvátországba látogatónak tanácsolom az ENC használatát. Odaát ugyanis sok éve a futásarányos fizetős kapurendszer él, amihez hasonlót nagyeszű orbanistáink idehaza elbontottak. Ennek mára már van egy, külhonilag is elérhető oldalkapu rendszere (korábban ez csak helyi használatú volt), az ENC felirattal ellátott, amin keresztül simán elhagyod a normál fizetős kapu előtt várakozók sorát. Ki ne autózott volna hazafelé úgy, hogy a pénztárca zugából kaparta össze a szükséges kunát, vagy hozta időzavarba bankkártyájával a kezelőt, és hisztis állapotba a mögötte sorakozó félszáz autóst?

Nos, az ENC kütyüje itthon is kölcsönözhető. Megadod a megtenni kívánt távolságot, az okoska kiszámítja annak forintosított árát, ezt a kütyü kölcsönzőjénél befizeted, és annyi. A kütyüt felragasztod (oldható a kötés) a visszapillantó mögé, ráközelítesz az ENC-kapura, a kütyü csippan, a jelző kiírja, mennyi volt az annyi, a sorompó nyílik és te lazán továbbhajtasz.  A plebs meg torlódik. Itthon, a leadásnál meg elszámoltok, +/-. Piszok kényelmes.

Szerdán már minden a helyén volt.

Tiszta víz a tengerben, kék az égen + fehér, hasas, de ártatlan felhők, szolid szél, tehát átautóztunk Novigrádba, mert Doreminek sürgős babérág szedhetnékje volt. Állítólag a dalmát babér más, mint a pestlőrinci. Amúgy ott található teljesen vadon teremve a fellegvárba vezető lépcső mentén, kb. fél úton. Én halált megvető bátorsággal kihagytam, mivel részint tavaly már felmásztam a várba, részint mert azóta felszedtem kb. 8 kg-ot és leadtam negyed respirációs kvócienst, így hát inkább fotózkodtam egy kicsit.

Doremi útban a babérlevelek felé. A tábla az oszlopon jelöli, hogy a várig 150 m. Függőlegesen.

Na, kérem. Az a bácsi ott lakik kb. a lépcső felénél. Öreg és beteg a lába. Te meg tudnád tenni, hogy lebotozz a minden napi betevőért és vissza is küzdjed magad?

Doremi, persze, ahogy kell, a babérlevél tövében belelépett egy kupac emberi ürülékbe. Hogy az hogy került oda, elképzelni nem tudom, mivel kitermelésekor az ösvény teljes nyíltsága övezte a tettest. Persze, lehet, hogy az éj sötétje leplezte jótékonyan, de akkor meg szuicid alkat volt. Mind1, volt tenger, volt rongy, a klumpa ismét régi fényében ragyogott.

A lépcső melletti falon egy tábla, a város 145-ös brigádbeli, a honi háborúban elesett fiainak emlékére. Egyik se élte meg a 30. életévét…

A kis park kerítésénél egy vitrin, benne könyvek. Mellette tájékoztató a használatról: 1. válassz egy könyvet 2.  olvasd el 3. ha elolvastad, tedd vissza, vagy tegyél be egy másikat. Ilyen egyszerű.

Kávészünet, tengerre néző kilátással. Kérdem a kávés Katicát, jár-e még a kiránduló hajó a kanyonba? Áh, már nem jár, tetszik tudni, nincs turista. Tényleg nem volt. Amúgy is 360 kuna (!), ezért fotózhatod a kanyon – a Zrmanja folyik benne - kopár falát, és kapsz üdítőt, kávét és dalmát aprósüteményt. Semmi rakija, hát micsoda vendéglátás ez!

A strand természetesen üres, ami nem is baj, mert, ha nem lenne az, akkor teli lenne hangos kiabálással (erről később). A rakparton van egy kiváló fast food, természetesen zárva, azaz, a tulaj meg három haverja kinyitotta, de csak azért, hogy kiigya a megbontott italkészletet, ami májusig úgyis csak megpimpósodna. Gondoltam, sebaj, burek itt is van, de tévedtem: az egyetlen pék 12-kor bezárt, amúgy is üres volt. De sajt, szalámi, rúdkenyér azért a kisboltban akadt.

Csütörtökön irány Sibenik. Semmi különös, csak sajt, kajmak, dalmát szélben szárított, füstölt sonka, vörösbor és füge beszerzése a piacon. A  hülye magyar autózik ezért 83 km-t, nem igaz? Node, megérte, mert vettem egy olyan strandkalapot, hogy ihaj! Átmenet a cserkészek kalapja és az idegenlégió kepije közt, teljesen egyedi!

A vörösbor már nehezebb eset volt. Fehér, az volt bőven, de a vörös valahogy hiánycikk volt. De azért találtunk. Nomeg, a rakija!  Posedarje határában, Islam Latinski előtt két helybéli asszony árul mindenféle zöldséget-gyümölcsöt, olivaolajat, vörösbort és rakiját, 20%-al olcsóbban, és nyíltan. Sibenikben azonban a piacon a rakiját csak óvatosan, rejtve, pult alól árulják, mert ott még nem honosult meg a NER szabad pálinkafőzési népjólétije.

Az a mohos szikla a háttérben a teknősök beache. Legalább három tucat teknős élvezkedik rajta - nomeg a vizében.

Hazafelé a part menti úton közelítünk, mégiscsak más a látvány. Tényleg. Balra a tenger, minden féle kis öböllel, fürödhető partszakasszal, árnyas fenyőkkel, jobbra kiadó szobák, apartmanok hosszú sora. Doremi odojakra vágyik, nosza, keressük meg azt, ahol tavaly evett, mert az olyan isteni volt! Annyit azért tudni kell, hogy utószezonban elég kevés az a hely, ahol egy egész malacot parázs fölét tesznek, mert a futó vendég nem igazán éri meg a kockázatot, és a parázs felett sült malac másodlagos hasznosítása elég esélytelen.

Doremi emlékezett az útra, én egy másikra, de hát, Doremi a főnök, így Islam Latinski előtt visszafordultunk, hogy az én emlékeim szerint keressük meg az odojakot. Útba esett Nin, a maga sónyerő kazettáival, amik jelen pillanatban – a túlvíznek köszönhetően – vastag vörös iszap alatt álltak. Jó időbe fog telni, mire ott ismét tengeri sót lehet kitermelni. Ja, és a szigetre vezető kőhidat is elmosta az ár, de már javították.

Lényeg, hogy megtaláltuk az odojak lelőhelyét. Ezen a fotón Doremi még csak reménykedik.

Doremi – hogy finom legyek – két pofára zabálta, igaz, két pelinkováccal is megágyazott neki. Ráadásul meg se feküdte a gyomrát, pedig ugyancsak vékonyakat szokott eszegetni.

Pénteken úgy gondoltuk, ha van Novigrád, hát van Starigrád is, + nemzeti park, hát nézzük meg. Nos, Starigradnak , neve ellenére, semmilyen vára nincs, cserébe a városka közepe táján nyílik a nemzeti park bevezető útvonala, szigorúan gyalogosoknak és kerékpárosoknak. Beljebb akad egy kemping is. Kijjebb meg vízátfolyások, szolid sárgörgetegekkel.

Elautóztunk Maslenice-ig. Ott sincs semmi, ill. van egy viadukt, ami a honi háború idején – lévén, hogy Pag szigetével való összeköttetést szolgálta – leromboltatott, de azután ismét felépíttetett. Az autópálya megépültével jelentőségét vesztette. Cserébe vörös. Amúgy a Zrmanja torkolatát hidalja át.

Meg van egy jó nagy darab ócskavas, korábban valszeg valamilyen rakodószalag tartója lehetett. Én kőzuzalékre tippelek, mivel az eleje a hegyoldalban van.

Hazafelé útba esett Obrovác, ami kiváló szociófotók készítésére alkalmas. A fene se tudja, mi tartja életben. Nem egészen ezren lakják. Akad egy vára, aminek meghódítását Doremi – akinek amúgy ez mániája – simán megtagadta.

Akad egy plébániatemploma, amit szintúgy.

Ez utóbbit meg is értem, az oda vezető lépcső meglehetősen kétes állapotú, ráadásul a falakból kiömlő víz áztatja (a változatosság kedvéért esett ugyanis). A templomot a szerb felkelők lerombolták, de nemzetközi adakozásból ujjá építették. Obrovac átmenetileg a Krajinai Szerb Köztársaság része lett, de a horvátok visszafoglalták, a szerb lakosság meg elmenekült. Talán ez az oka a sok Potemkin-háznak.

Ráadásul az erdőtűz errefelé is pusztított.

Folytatás a hét végével.

Az úgy volt, hogy szerkesztőmnek és kiadómnak dél-dalmáciai nyaralója egy hétre szabad volt, és én betúrtam magamat, persze, puszta szociális alapon, mondván, ne álljon már ott üresen. Megkapván a kulcsot útnak eredtünk. Hókefélkét, a gps-t már be se kellett programozni, itt felraktam Hófehérke -  a 18 éves nagykorú Suzuki - első kerekeit az E65-re,  Posedarjénél meg levettem, ennyi volt.

Az út eseménytelen, irányok jól kitáblázva, benzinkutak elégséges számban. Külön ajánlom mindenkinek a Crodux hálózatát (horvát herceg), mert ott a legolcsóbb a benzin és a hozzáadott szolgáltatás. A tartozék bolt-étterem kombóban olyan fenséges kolbászos bablevest kapsz 24 kunáért, hogy kettéáll tőle a füled, de egyéb étkeik is bőségesek és finomak. Összehasonlításul: a tengerparton a palacsinta tésztába forgatott, rántott kalamari körítéssel kb. 100 kuna, itt megkapod 45 kunáért. Mondjuk, a magyarnak inkább hazafelé javallott, mert odafelé általában tart még az útra csomagolt szendvicsből.

Egyet ne keressetek a benzinkutak hűtővitrinjeiben: alkoholmentes sört. Arrafelé a) a sör nem számít alkoholnak, b) egy-két üveg sör meg se rezdíti a szondát (igaz, nem is nagyon szondáznak).

Megérkezünk Posedarjéba: esik. Amikor meg nem, akkor zuhog. Kérdem a Konoba kod Bumara – azaz a szamárhoz címzett vendéglő, ahova vacsorázni betértünk - pincérnőjét, hogy hát akkor meddig? Azt mondja a lelkem: szerdáig biztosan. Nawazze. Doremi hozott magának egy e-könyv olvasót, 164 könyvvel feltöltve, de nálam csak egy Népszava és egy Vasárnapi Hírek, egy napra, ha elég. Cserébe akad némi láthatatlan szúnyog, kicsi, zümmög, és kurvára viszket a csípése.

Hétfő. Egy égszakadás szünetében beautóztunk a faluba, megkávézni, meg a legszükségesebbeket – bor-sör-pálinka – bevásárolni. A Cafe 58 – ajánlom mindenkinek, a kávéja isteni finom, a tulaj kedves (a második nap már úgy köszöntött: a szokásosat, ugye? Vagyis két kapucsínó, két pelinkovac és két pohár víz, jéggel, citrommal), a közönség, erősen utószezon lévén, törzs, akik simán elücsörögnek egy kávé mellett úgy egy órácskát, kedélyesen ordítozva egymással. Ez arrafelé nem indulati kérdés, egyszerű társalgási hangfekvés. Pl. Josip a halas kofánál alkudozik egy homárra. Itt még vélelmezhető a magas hang, elvégre tétről van szó. Nade, a kisbolt előtt megjelenik Marko, aki leugrott egy doboz cigiért. Nem mennek ám közelebb egymáshoz, dehogy, kb. 20 m távolságból pontosítják, hogy Josip most hazaviszi a homárt, de Marko egy óra múlva jöjjön vissza, mert a Halilovicnél kártyaparti lesz. Kívülállóként úgy veszed le, hogy valami vérbosszú kerül letárgyalásra, de nem, csak két dalmát beszélget.

Az időjárás a teraszon kívül pocsék. Az eső zuhog, az öbölbe a befutó patakocska folyóvá dagadva vörös hegyi talajt mos be, úgy véled, a nyaralásodnak annyi. Pláne, amikor hazaérve bekapcsolod a tv-t, és az összes híradó arról tudósít, hogy Sibenik, de főleg Zadar gyakorlatilag víz alatt áll, mélygarázsok, pincék elöntve, a parti sétányon fél méteres víz hömpölyög, a bazilika előtti tér elárasztva, az óváros falát szennyes ár ostromolja. Kurvajó.

Kedd. Délelőtt detto, de déltől kisüt a nap, hurrá, kimegyünk a strandra! Mondjuk, napozni, azt lehet, de erősen a parti sávba hordott mindent a szél, a strand nem fürödhető. Mind1, a kisboltból kerül sör – a stand büféje, ami normál esetben reggel 7-től este 11-ig nyitva van, már rég télire gombolkozott be, érthető, sehol egy lélek – a péktől friss burek (rétestésztából lepény, sajttal, almával, vagy húsfélével töltve, eszméletlenül laktató), mi kell még? Amúgy a péknél számtalan kenyérféle és még számtalanabb finom pékárú, már-már a cukrászda termékskáláját súrolva. Doremi kiszúr egyet, ami úgy néz ki, mint a mi buktánk – szerintem az is – és kérdezi, mi az? Ki van írva, de attól még nem tudom, mi az, a horvát nyelvtudásom nem terjed ki a finom pékárúkra. Hát akkor kérdezd meg! Miért, szerinted, ha hangosan elmondja, amit kiírva nem értek, akkor tudni fogom, vagy esetleg még a receptre is kíváncsi vagy? Javára legyen szólva, nem sértődött meg, cserébe kért egy csokis fánkot.

Folyt. köv.  szerdával.

No, nem azért, mintha távozni akarnék ebből az árnyékvilágból, csak már régóta hordozok magamban egy terhet. Soha nem volt bennem szeretet – amolyan fiúi – a szüleim iránt.

Elmondom, miért nem. Kötelező volt az úttörőtáborból levelező lapot hazaírni, a megszólítás, persze, az volt: drága szüleim. Nos, nem voltak azok. Nekem nem.

A háttérről: a szocializmus építésének volt egy sajátos hátránya, a hétvégék munkával töltöttsége. Felejtsétek el a normál mukaidőt, az, kérem, nagyon sokára múlt el, cserébe ott voltak a határtalan túlórák, és a kommunista szombatok. Ez idő alatt nagymamám gondoskodott rólam, aki gyakorlatilag osztályellenség volt, lévén férje a cinkotai rendőrőrs parancsnokaként az orosz elvtársak gondatlanságból elkövetett PPS – sorozatának köszönhetően egy ködös hajnalon ólommérgezésben elhalálozott.

A fiak leginkább arra törekszenek, hogy az apjuk büszke legyen rájuk. Az alábbiakban arról szólok, hogy nekem ez miért nem sikerült – és nem magam miatt.

Apám megúszta az orosz frontot, mivel az ezredparancsnok a menetoszlopból emelte ki, mert meg akarta nyerni a hadseregbajnokságot, apám meg kiváló balszélső volt. Az ostrom kezdetekor meglépett a sportszázadból, Pesten bujkált, majd a megszálláskor elindult hazafelé, anyámékhoz. Sajnálatos módon a bujkálás alatt szakállat növesztett. Abban az időben ez nem volt jó omen egy huszonéves fiatalembernek, mivel a szakáll abban az időben a náci csatlós Hunyadi-pácélosok viselete volt. Az orosz patruj, ahogy kell, el is csípte a keleti-pályaudvarnál, és falhoz is állították. Olyan sok mindent nem is kérdeztek anno, csak verhi ruki! Szerencséjére a kabátja ujja visszacsúszott, és láthatóvá vált egy Doxa karóra, amit még egy asztalitenisz bajnokság megnyeréséért kapott. A továris lecsatolta, és nagylelkűen intett : davaj.

Apám a felszabadulás után tovább focizott, méghozzá a BVSC-ben, ami akkoriban NB-Ies volt. Ellenfelei a későbbi aranycsapat játékosai voltak. Ő pedig, ha vidéki meccsre utazott, a vonat megállt pl. Hatvan-külsőn, hogy ne kelljen annyit gyalogolnia a pályáig.

Sportállása volt: műszaki rajzolóként sertepertélt az óbudai hajógyárban. Már éppen áthívták az FTC-hez, amikor egy durva becsúszás szétzúzta a térdében a lényeges porcot. Akkoriban nem volt annyira kifinomult e sérülés gyógyítása: eltávolították a sérült porcot. Persze, ettől még - kicsit kotyogó térddel - kiváló balszélső maradt, de nem az FTC számára. Maradtak a gyári csapatok – első sorban persze, az Ó-hajó – csakhogy, csökkent a hajógyár teljesítménye – első sorban szovjet megrendelésre dolgozott – apám is kiöregedett a gyári csapatból, hát váltott: anyagbeszerző lett egy cinkotai autóalkatrész gyártó vállalatnál. Mindez abban az időben történt, amikor – a szocreál kellős közepén – egy anyagbeszerző erőlködés nélkül meggazdagodott, de legalábbis házat épített magának.

Apám meg ugyancsak sokszor találkozott beszerzőjáratai során egykori sporttársakkal, vagy csak olyanokkal, akik még emlékeztek rá. Más simán kihasználta volna – és még csak megbotránkozást se keltett volna – de ő csak boldogan mosolygott, és itthon eldicsekedett vele. Igazi, becsületes balfasz volt.

Én közben meg haladtam a ranglétrán: először számítástechnikai főmunkatárs, azután osztályvezető, majd főosztályvezető, majd ügyvezető igazgató. Apám meg képtelen volt ezt elviselni. Túl hiú volt. Más apa büszke arra, hogy a fia többre viszi, mint ő, de apám nem ez a fajta volt. Ebben, gondolom, az is közre játszott, hogy anyám is többre vitte: osztályvezetőként ment nyugdíjba, a Munka Érdemrend bronz fokozatával ékesítve.  

Lényeg, hogy semmivel nem tudtam a kedvére tenni. Ha szögeltük a kerítést, azt kritizálta: hogy’ áll a kezedben az a kalapács? Amikor kiközvetítettek az NDK-ba, még a delegáló levelet is lesajnálta: oda nem az van írva, hogy szm, hanem sm – azaz, segédmunkás! Amikor kineveztek főosztályvezetőnek, az iránt érdeklődött, milyen hierarchia van alám rendelve ( a Skálánál ez nem így működött, ott ez tárgyalási pozíció volt), ezek után semmibe vette az egészet. Ügyvezető igazgató vagy? Milyen cégnél? Egy osztráknál? Azoknál ilyen nincs is!

Nos, igazából megmondva, tényleg nem volt miért szeretnem. Focistaként talán lett volna némi respektem nála, de a mezőnyben szart sem értem, csak kapusként teljesítettem, nem is rosszul. De ő a kapusokat se értékelte semmire.

Hajnali 6 óra, hideg és sötétség. A ház sarkán ugyan ég a lámpa – szigorúan  energiatakarékos, persze – de a kiskaput kívülről kell kinyitni, oda meg nem ér el a fénye. Utcai világítás? Na, az nincs. Marad tehát a találomra kulcslyukba találás, ami egy cilinderzár esetében nem is olyan könnyű.

Stefan Stefanovics próbálkozik,  persze, nem megy.  Marad a bevált módszer: kesztyűt le, bal kezed mutatóujjával kitapogatod a zárat, jobb kezeddel  odavezeted a kulcsot, és sutty, bele a zárba! Azért ezzel a suttyal van egy kis baj: nem nyitja. Miért is nyitná, hiszen két, külsőre tökéletesen egyforma kulcs szolgál a kiskapuhoz, meg a bejárati ajtóhoz. A lovin 50% esélyre egész jó oddszot adnak, de itt csak lefagy az ujjad.

Másodikra azért általában sikerül eltalálni a belevaló kulcsot.  Közben a kapun belül már ott tömegel a két ázsiai, meg a nehéztüzérség, ez utóbbi harsány ugatással közli a még alvó szomszédokkal, hogy megjött a főnök, ami azért, lássuk be, nem a leg kellemesebb ébresztő. Mire Sefan Stefanovicsnak sikerül beljebb kerülnie, Foltos sovány malac vágtában előkerül a ki tudja honnan, és a macskaajtón át berongyol a házba. Stefan Stefanovicsnak az ajtóig már csak azt kell elkerülnie, hogy rá ne lépjen a lába előtt torlódó ázsiaiakra, nomeg megússzaRrumli szeretetteljes rohamát, mikoron is busa fejével betolakszik Stefan Stefanovics két lába közé, és oda kínálja a hátoldali faroktövét – valami gyönyörpont, vagy mifene – amit, persze, gyömöszkélni kell. Mondjuk, Stefan Stefanovicsnak sok választása nincs, mivel Rumli szeretet igénye úgy 50 kg-nyi, amit nem árt minél előbb kielégíteni.

Tehát Stefan Stefanovics beljebb kerül. Lepakol. Addigra már a falka tejes mellszélességben követelődző üzemmódra áll, ami leginkább a hátsó két lábról térdre való támaszkodást jelenti. Mivel StefanSstefanovicsnak  csak két térde van, az egyik mindig kimarad, ő a háttérben ugrál.  A cél a kis csont formájú jutalomfalat, amit valahányszor Stefan Stefanovics hazaérkezik, megkapnak. Rumli, mivel ő nem annyira ugrabugra, ajtón kívül és kettőt kap.

Folti, persze, a konyhapulton tekereg fel s alá, szemlátomást az éhhalál szélén. Érdekes módon, mire Stefan Stefanovics kinyitja konzervjüket, Nyafi is előkerül a messzi távolból, érkezését pontosan a kitálalásra időzítve.  A tálalás csak a reklámokban egyszerű, mivel ezek ketten fejüket a tányérjuk fölé dugva elég erősen megnehezítik azt.

Fifi ezenközben jelentőség teljesen tologatja az üres tálkáját, Szuszi meg egyetértően figyeli. Stefan Stefanovics ad nekik egy-egy marék, magas tápértékű, halas ízesítésű szárazeledelt – hogy mijafranc ízlik egy kutyának a halas tápon, nem igazán érti – aminek eltakarítását Amy szomorúan nézi. Hogy azért a lelke rendbe legyen, Stefan Stefanovics elmagyarázza neki, hogy te nem kapsz, mert egy kövér kis kurva vagy, de ne izgulj, nem fogsz éhen halni. Attól Amy még hátha-alapon pendlizik egyik ázsiaitól a másikig, meglehetősen reménytelenül.

Stefan Stefanovics ezek után bebújik az ágyba.  A protokoll a továbbiakban a következő: Szuszi lábhoz fészkel be,Fifi derékhoz – ha jó napja van, akkor a nyakhoz bújik – Folti meg, miután Stefan Stefanovics hasán dobbantott, a térdhajlatba simul be. Nyafi – nem szereti a tömeget – az olajradiátor mögé tanyázik le, Amy meg a hőlégbefúvő elé.

A felállás persze, néha változik.

Stefan Stefanovics meg igyekszik nem sokat forgolódni, nehogy megzavarja az állatsereglet álmát.

Nem, kérem, nem a békebeli és nem is a szocreál, hanem a Hausmeister, az olajradiátor.

Történt vala ugyanis, hogy Stefan Stefanovics  jó 16 éves olajradiátora megadta magát. Stefan Sefanovicsnak még mázlija is volt, mert csak simán beleolvasztotta a t-dugót a padlóba, de nem gyújtotta fel a házat. Hiába, no, ezekben a szocialista gyártmányokban még volt jóérzés!

Mit volt mit tenni, Stefan Stefanovics szót fogadott a falon lángbetűkkel megjelenő feliratnak, mi szerint: mene, mene, tekel, ufáresz (egyes értelmezések szerint ufárszin) és nem tököle, elmene az Auchanba (az ufáreszre, sajnos, nincs szittya álhangzója).

Ott rátalált ama Hausmeisterre – volt sokkal jobban hangzó nevű is, de kétszer annyiért, és ugyanazt tudta. Magához ölelte – mivel a vevőszolgálatos kiscsaj a hordozására szolgáló két szalagpántot – jótállási jegy előkerítése címén – szende mosollyal átvágta. Ez van.

Stefan Stefanovics tehát hazavivé a házmestert, kibontá, és újabb meglepetés éré: neki kell felszerszámozni gurulásra alkalmatossággal.  Összeszerelési utasítás, az nincs, de van foto. Jobb, mint egy IKEA-bútor.

Szóval, van két kengyel, szárnyas anyákkal, két felfüggesztő sín, négy görgő, meg egy kúpos anya. Ez utóbbi páratlansága cseppet gyanús, de messze még az este!

Namármost: ez egy olajradiátor, vagyis olaj lötyög benne – meg tán kering is, már, ha függőlegesen áll. Erre a csomagoláson virító piktogram is figyelmeztet. Csakhogy, hogy a Walhallában Wotánnal hetyegő c-kosaras, xxl-es Brünhilda erősen szagló nemi szervében lehetséges alulra felszerelni a görgőket, ha a házmester áll, mint Katiban a gyerek?

Stefan Stefanovics kockáztatott: elfektette a radiátort, amit a benne lévő olaj csendes csobogással nyugtázott. Stefan Stefanovics felszerelte, amit fel kellett, és elmélázott azon, vajha a radiátor bekapcsolás után rögtön fog felrobbanni, vagy vár egy kicsit?

Nem robban fel, működik. Igaz, Stefan Stefanovics betüzelt a kandallóba is, für alle Fälle.

Maradt még a zsidónegyed, a Kazimierz. Anno Nagy Kázmér engedélyezte a krakkói zsidóknak, hogy saját, fallal körülvett negyedük legyen.

Megközelítés két féle módon lehetséges: palimadár módon és egyszerű módon. Palimadár módon az ember a Wawel mögött fogad magának egy fedeles targoncához hasonló járművet, ami 400 zlotiért elvisz veszettül kanyargós utakon a Sziroka sarkáig, onnan tiéd a pálya. Egyszerű módon leszállsz a Károly-híd  Wawelhez eső hídfőjében, és elindulsz jobbra, gyalog. Kb. 10 perc sétaút.

Az első, amivel találkozik az ember, Szt. Katalin katedrális. A zsidónegyedben. Miért ne? A katedrálisban egy oldalfolyosón egy kiállítás Teréz anya életéből vett fotókkal. Milyen picike és törékeny volt Krisztus ezen menyasszonya, és mégis, mennyi erő lakozott benne!

 A második, hogy nem igazán látszik a zsidónegyed zsidónegyednek, semmi jellegzetes építészeti forma, hivalkodó vallási jelképek, tehát megkérdeztem egy boltos fiú, hogy tessék már mondani, hogy’ jutok el a Kazimierz-be. Már ott vagyok. Node, mégis, merre tovább? Hát itt a sarkon mindjárt jobbra, azután két sarokkal arrébb balra, és már ott is vagyunk. Hol is? Hát, a közepében.

És lőn. Szokás szerint nem éppen a turistaútvonalra bukkantunk – akad ugyanis egy térkép, javasolt útvonallal és azon látni valókkal, de engem pl. Schindler egykori gyára nem vonzott, inkább kalandoztunk egy kicsit. Egykori remiz, mint szórakozóhely, egy gyár külső dekorációja valahogy jobban esett.

A zsinagógák közül gyakorlatilag csak egy látogatható a nagyközönség számára, a többi zárva. A Remuh-zsinagóga meglehetősen régi, kertjében a régi zsidó temetővel.

Belépő nincs, de adományt lehet adni, amiért cserébe kapsz egy kipát, a nőneműek fedetlen vállukra meg egy kendőt. Kifelé jövet mindkettőt le kell adni. A temető valóban régi, de hál’ istennek, egyetlen csodarabbi se nyugszik benne. A kövecskék alatt a rokonok üzenetei. A zsinagóga belseje egyszerű, semmi cifraság, a padokban kis, zárható rekeszekben a padbérlők imakönyve – de azért akad szabadon hozzáférhető is.

A Régi Zsinagóga múzeum és kiállító terem, semmi érdekes.

A Szirokán kóser és kevésbé kóser éttermek sorakoznak, ajánlott jó messziről elkerülni őket, mert luxusárakkal dolgoznak.

Azonban a Novy Placot érdemes felkeresni: délelőttönként bolhapiac, kb. olyan felhozatallal, mint egykor a józsefvárosi, csak itt nincsenek kínaiak, minden echt lengyel. Kora délutántól azután az egész átalakul hatalmas fast food utcai étkezdévé, hajnalig zsizseg ott az élet.

Amúgy is akad bőven a Kazimierzben minden féle étterem, söröző, mi egy kerteset választottunk pihenőre. Belső fertálya hangulatosan a pokol tornácát idézte sötétségével és a sötétségben itt-ott vöröslő fényeivel.

Kifelé tartva végre találkoztunk egy valódi zsidóval, legalábbis a kalapja, pajesza, kaftánja annak mutatta.

Már csak az összepakolás maradt hátra, azután irány vissza a busz pályaudvarra. Az idő nyamvadtul szürke, némi szitáló esővel, a légnyomás a pályaudvaron lenyomja a kipufogógázokat, csupa élvezet az élet. Kérdem az információt, hogy melyik állásról indul a budapesti járat (az indulási idő adott volt). Mondja, a 12estől a 17esig bármelyikről. Aha. Tehát majd időnként menjek ki a buszállásokhoz.

Időnként kimentem. Kint is volt egy irányító, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, meg egy cb-rádióval, de ő még ennyit se tudott, cserébe morcosan nézett, mivel a kezemben volt egy nyitott doboz sör, és az olyasmi ott főben járó bűnnek számított. Hogy kedvében járjak, gyorsan megittam.

Végre beállt a busz, csak nyugi, telt házas járat, nem kell sietni, amíg nincs meg a leltár, innen el nem indulunk! Egyetlen előnye volt a dolognak: ez a sofőrpáros nem játszotta a fék-gáz játékot, így Doreminek se kavarodott fel a gyomra. Csodálkozott is: a busz ugyanaz, a forgalom szintén, így is lehet vezetni?

Szép volt, jó volt, rövid, de istentelenül fárasztó volt. Sűrítve megkaptuk Krakkót, most emésztjük.

A második napon beköszöntött a reggeli étkezés. Bőséges terülj-terülj asztal az alagsorban,  mindjárt a  mosoda mellett – ugyanis volt ott egy szabad használatú mosógép-csoport is, ami, tekintve, hogy a bentlakók kizárt, hogy annyi időt töltenének el, hogy tiszta cserére szorulnának, valszeg a régmúlt maradékaként szolgáltak.  Lényegtelen. Az étkezést egy mosolytalan, tengerészgyalogos kiképző kinézetű asszonyság felügyelte, aki szemlátomást képes lett volna elgáncsolni, ha nincs felmutatott étkezési jegyed.

Nagyjából tájékozódván az elhelyezésünkről, kiderült, hogy nem csak a 19-es, de a 21-es villamos is bevisz a központba. Mivel nem sajnáltuk a lábunkat, hamar felfedeztük, hogy a királyi vár mellett igencsak gyorsan be lehet jutni a vásártérre – habár annak peremén ugyancsak vonul egy villamos vonal, de hát ki a franc foglakozik az átszállással?

Egy mellékutcában meg ilyesfajta látvány fogadott: a bátyó HÍMEZETT valami szövetdarabot! Ja, és mellesleg egy agyagdarabon csicsergő hangokat adott ki.

A posztócsarnok.

Adva van tehát egy piactér – szó szerint az, habár nem igazán a korabeli funkciókkal – a közepén meg a posztócsarnok, amiben mára már mindent árulnak, csak éppen posztót nem. De kinek is kellene?

Körbe minden van, mi szem s száj ingere, megspékelve a lovas hintókkal, amiket csinosnál csinosabb leányzók hajtanak. A bakon bekészítve amolyan, horgászoknál szokásos szák, amivel – mikoron jő a szükség – alá tartanak a deli paripáknak. Egyéb szükségleteik elvégzése okán egy mini locsolóautó rendszeres útmosást végez a turista vonalon.

A tér nyugati sarka amolyan kulináris kegyhely. Itt kapható minden, mi gyomornak s szemnek való. 

Két dolog mindenképpen étkezésre ajánlott: a pirog – mit láng felett sütnek serpenyőben – és a nálunk is ismeretes tócsni. Doremi látható élvezettel fogyasztja. Amúgy minden olyan kapható, ami parázson, vagy nagy serpenyőben készíthető, és az orvosod tuti, hogy eltilt tőle. Nem mondom, hogy diétás, de kit érdekel?

Sörre várva. Mert a tocsnit - előtte meg volt némi pirog - csak le kell valamivel öblíteni!

A tér közepén, a színpadon éppen a helyi pénzügyőr zenekar adott koncertet. Beültünk egy csöppet, pihenőleg. Meglehetős feltűnést keltettünk, amikor az egyik prezentumukra a „sej, haj,  Rozi, vasárnap kirándulunk” hazai verzióját énekeltük harsány magyarsággal. De hát, ha azt játszották?

Amúgy felhívom mindenki figyelmét a színpad molinójára: Malopolskában vagyunk, azaz, kis Lengyelországban. A mi Lengyelországunk Kis-Lengyelország. Erre arrafelé felettébb büszkék, pedig nem is Orbán osztotta meg őket, még csak egykoron közös királyunk sem.

Ritmusszekció, műanyag kukákra és vizes vedrekre.

Ha kisétálsz a keleti városfalhoz - amúgy érzékelhetően más hasonló nincs is - , beleszaladsz a festők utcai kiállításába.

A témák ugyan úgy tűnnek, mintha ismétlődnének ( pl. a kék csajt esernyővel Prágában és Párizsban is láttuk), de mégse. Ha megtetszik egy kép, nincs semmi cicó: a művész semmi perc alatt leszedi róla a vázat, összegöngyöli – arrafelé még vászonra festenek, nem dekorit lemezre, mint errefelé egyesek, megspórolva az alapozást (Munkácsy is hogy megszívta a kátrányos alapozásával) – berakja egy csinos hengeres tartóba, oszt már viheted is.

Hazafelé érdemes megkerülni az óvárost, mert az egyetemi negyedet egy valódi park övezi, ami a királyi vár hátsó fertályához vezet, ahol pedig a promenád kezdődik.

Ott pedig mindig van valami. Jelen időben éppenséggel mindenféle cserépedények, isten bizony falusi füstöltáruk és némi pártbizonyosság sátorozott ott. Ja, és lentebb meg ott folyt a Visztula, meglehetősen nagy hajóforgalommal, a hídon meg egy azaz egy, fene tudja, hogyan nyitható mentőövvel – már, ha valamely sétahajó el találna süllyedni, és a hídon éppen akkor akadna egy hős lelkű mentő.

Van ott még egy tűzokádó sárkány – Krakkó védszentje -  ami teljesen véletlen szerűen okádik tüzet, ami azért is ciki, mert gyerekek tömege és hozzájuk tartozó, fotózkodni vágyó szülők garmada hágja meg „az objektum megközelítése tilos” tábla tiltását.

Kicsit sötét a kép, de amolyan najádok gyülekezete .

Továbbiakban ifjú lengyelek, tisztán pr- tevékenységből Adidas parfüm mintákat osztogattak, férfi és női változatban. Bennem felhorgadt a nemiség: kérdem a kis csajt, szerinte, én még férfinek számítok? Szélesen vigyorog, és megerősítésként kezembe nyom egy férfi illatú mintát. Nem igazán volt érkezésem megkérni, hogy, ha lehet, ezt adja írásba  :)