Az úgy kezdődött, hogy mélyen a szemembe nézett egy nő, aki optikus, és mondta, hogy meg kellene műteni a szememet, csak 10€, mindössze ki kell fáradnom a Shopping Citiy Süd-be, semmi perc alatt megvan.

Kérdem, mi van nekem, úgy szemileg, hogy meg kell műteni? Azt ő nem mondhatja meg, de ott van a szemem sarkában, én is láthatom. Ja, láttam is. Gondoltam, a reggeli tusolásnál a tusfürdő belement, volt már máskor is ilyen.

Letelik egy hét, jön egy szakember Ceglédről, ő is belenéz a szemembe, és cöcög: ezt bizony, sürgősen meg kell műteni! Ezt? Ezt. Akkor ez nem tusfürdő? Akkor ez nem, ez, biza kúszóhályog. Ammeg mifene? Hát, egyszer csak lesz. Nincs előzménye, oka, se életviteli háttere, nem függ össze a cukorral, csak van.

És kúszik. Ha eléri a pupillát, akkor mókás látászavarokat okozhat, de semmi gond, ambuláns műtét, fél óra, és már mehetek is haza. Ha beviszem soron kívül a műszaki ügyintézőhöz, ő elintézi nekem az azonnali műtétet. Itt, helyben? Nem, hanem Cegléden. Lebartereztük. Én bevittem, ő ott, helyben felhívta az intézetvezető főorvost – ki mást? – hogy akkor lenne itt ez a kúszóhályog, le kellene csippenteni. Jövő héten hétfő, 9 óra, megfelel? Meg.

Szólok a fiamnak, hogy kellene egy fuvar, mivel ambuláns műtét ide, ambuláns műtét oda, leragasztott szemmel a térlátásom némi kívánni valót fog maga után hagyni. Hova lesz a fuvar? Ceglédre. Miért pont oda? Mert ott szicsász, ha egy fővárosi szemészeten kérek időpontot, az két hónap, ez az izé meg közben kúszik.

Megérkezünk, nekem zabszem a seggemben – Hofi beszámolója jutott eszembe. Elsőnek vesznek kézbe, előkészítő, sapka, köpeny, zacskó a cipőre, tessék a fejet hátrahajtani, csepegtetünk. Csepegtettek. Az üvegablakon keresztül látom, egy 5 fős stáb mosakszik be vadul. Öten, egyetlen szem ellen? Sportszerű ez, kérem? Érzem, hogy a vérnyomásom az egekben, kérem a nővért, ugyan, mérnénk már egy felkarost, mert nem biztos, hogy segít, ha kiugrik a túlnyomástól a szemem. 178/110, nem éppen optimális. A főorvos csak a fejével int: befelé, ez még nem vérnyomás!

Lefekszem egy olyan asztalra, mint a thai masszázsszalonokban, csak a lukba nem az arcom, hanem a tarkóm kerül. Beraknak egy terpesztőt, hogy ne tudjak pislogni, amit, persze, az első kísérletre kipislogok. Végre sikerül rögzíteni, így meredek bele a nagy fényességbe – mi mást tehetnék? – amikor közli egy bársonyos női hang, hogy na most, akkor kapok egy szurit, részint érzéstelenítő, részint bénító célzattal. Meg se éreztem.

Na, akkor fölém tolták a sebészmikroszkópot, aminek a beállításával elmolyoltak vagy 10 percig. Végre minden fókuszba állt, amikor megszólal a főorvos úr: valami nem stimmel, fejjel lefelé látom a műtéti területet! Majdnem kiszóltam a maszk alól, hogy akkor talán meg kellene fordítani a műtőasztalt, de azután inkább csendben maradtam: küzdjenek meg egyedül a problémával!

Mivel végig kommentálták a műtétet, egész jól hallottam: úgy, nagyon jó, azt a végét most emeld meg, csipeszt kérek, alányúlunk, most csippentsd el, nagyon jó, na, ott még egy kicsit kaparj le róla. A nem is kell mondanom, a lekaparás alanya a kötőhártyám volt.

Jó, akkor most varrunk. Felszívódót kérek. A – és itt a pupilla latin neve következett – felől kezdjed. A szemsarok felé tegyél rá inkább 3 csomót, a felszívódó hajlamos elvágni magát. Na tessék, nem megmondtam? Legyen inkább 4 csomó.

Én közben bámulok bele a világosságba, fókuszálni ugyan nem tudok, de látom, milyen amplitúdóval leng ki a tű vége és a belefűzött fonal – mit mondjak, nem megnyugtató.

Végül is, fél óra alatt valóban készre varrtak. Kaptam egy csinos tapaszt – a fiam reklamálta is, hol hagytam a Flint kapitány papagáját - már csak a záró jelentésre kellett várni, aminek elkészítéséhez először fel kellett éleszteni a lefagyott számítógépet, azután keresni kellett egy orvos, aki aláírja – másik fél óra.

Persze, csöpp, meg kenőcs – estére már levehettem a tapaszt – de az érzéstelenítő elmúltával meglehetősen kellemetlen volt, mert hát a varrat mégiscsak kilógott egy cseppet a kötőhártyámból. A kinézéséről nem is beszélve: gyakorlatilag vérben forgott a szemem. Hogy a kedves ügyfelek ne rémüljenek el tőle, pár napig napszemüveget hordtam, amolyan országúti zsarusat. Az ügyintézők, persze – ez a mai fiatalság semmit sem tisztel – elneveztek Walker, az angyalföldi kopó-nak.

Mára minden rendben van, jobb, mint új korában. Cserébe, amíg csak a jobb szememet használtam, arról meg kiderült, hogy komolyan torzít: minden egyenes felületbe belemódosít egy horizonti horpadást. Ez azonban szemüveggel korrigálható.