No, nem azért, mintha távozni akarnék ebből az árnyékvilágból, csak már régóta hordozok magamban egy terhet. Soha nem volt bennem szeretet – amolyan fiúi – a szüleim iránt.

Elmondom, miért nem. Kötelező volt az úttörőtáborból levelező lapot hazaírni, a megszólítás, persze, az volt: drága szüleim. Nos, nem voltak azok. Nekem nem.

A háttérről: a szocializmus építésének volt egy sajátos hátránya, a hétvégék munkával töltöttsége. Felejtsétek el a normál mukaidőt, az, kérem, nagyon sokára múlt el, cserébe ott voltak a határtalan túlórák, és a kommunista szombatok. Ez idő alatt nagymamám gondoskodott rólam, aki gyakorlatilag osztályellenség volt, lévén férje a cinkotai rendőrőrs parancsnokaként az orosz elvtársak gondatlanságból elkövetett PPS – sorozatának köszönhetően egy ködös hajnalon ólommérgezésben elhalálozott.

A fiak leginkább arra törekszenek, hogy az apjuk büszke legyen rájuk. Az alábbiakban arról szólok, hogy nekem ez miért nem sikerült – és nem magam miatt.

Apám megúszta az orosz frontot, mivel az ezredparancsnok a menetoszlopból emelte ki, mert meg akarta nyerni a hadseregbajnokságot, apám meg kiváló balszélső volt. Az ostrom kezdetekor meglépett a sportszázadból, Pesten bujkált, majd a megszálláskor elindult hazafelé, anyámékhoz. Sajnálatos módon a bujkálás alatt szakállat növesztett. Abban az időben ez nem volt jó omen egy huszonéves fiatalembernek, mivel a szakáll abban az időben a náci csatlós Hunyadi-pácélosok viselete volt. Az orosz patruj, ahogy kell, el is csípte a keleti-pályaudvarnál, és falhoz is állították. Olyan sok mindent nem is kérdeztek anno, csak verhi ruki! Szerencséjére a kabátja ujja visszacsúszott, és láthatóvá vált egy Doxa karóra, amit még egy asztalitenisz bajnokság megnyeréséért kapott. A továris lecsatolta, és nagylelkűen intett : davaj.

Apám a felszabadulás után tovább focizott, méghozzá a BVSC-ben, ami akkoriban NB-Ies volt. Ellenfelei a későbbi aranycsapat játékosai voltak. Ő pedig, ha vidéki meccsre utazott, a vonat megállt pl. Hatvan-külsőn, hogy ne kelljen annyit gyalogolnia a pályáig.

Sportállása volt: műszaki rajzolóként sertepertélt az óbudai hajógyárban. Már éppen áthívták az FTC-hez, amikor egy durva becsúszás szétzúzta a térdében a lényeges porcot. Akkoriban nem volt annyira kifinomult e sérülés gyógyítása: eltávolították a sérült porcot. Persze, ettől még - kicsit kotyogó térddel - kiváló balszélső maradt, de nem az FTC számára. Maradtak a gyári csapatok – első sorban persze, az Ó-hajó – csakhogy, csökkent a hajógyár teljesítménye – első sorban szovjet megrendelésre dolgozott – apám is kiöregedett a gyári csapatból, hát váltott: anyagbeszerző lett egy cinkotai autóalkatrész gyártó vállalatnál. Mindez abban az időben történt, amikor – a szocreál kellős közepén – egy anyagbeszerző erőlködés nélkül meggazdagodott, de legalábbis házat épített magának.

Apám meg ugyancsak sokszor találkozott beszerzőjáratai során egykori sporttársakkal, vagy csak olyanokkal, akik még emlékeztek rá. Más simán kihasználta volna – és még csak megbotránkozást se keltett volna – de ő csak boldogan mosolygott, és itthon eldicsekedett vele. Igazi, becsületes balfasz volt.

Én közben meg haladtam a ranglétrán: először számítástechnikai főmunkatárs, azután osztályvezető, majd főosztályvezető, majd ügyvezető igazgató. Apám meg képtelen volt ezt elviselni. Túl hiú volt. Más apa büszke arra, hogy a fia többre viszi, mint ő, de apám nem ez a fajta volt. Ebben, gondolom, az is közre játszott, hogy anyám is többre vitte: osztályvezetőként ment nyugdíjba, a Munka Érdemrend bronz fokozatával ékesítve.  

Lényeg, hogy semmivel nem tudtam a kedvére tenni. Ha szögeltük a kerítést, azt kritizálta: hogy’ áll a kezedben az a kalapács? Amikor kiközvetítettek az NDK-ba, még a delegáló levelet is lesajnálta: oda nem az van írva, hogy szm, hanem sm – azaz, segédmunkás! Amikor kineveztek főosztályvezetőnek, az iránt érdeklődött, milyen hierarchia van alám rendelve ( a Skálánál ez nem így működött, ott ez tárgyalási pozíció volt), ezek után semmibe vette az egészet. Ügyvezető igazgató vagy? Milyen cégnél? Egy osztráknál? Azoknál ilyen nincs is!

Nos, igazából megmondva, tényleg nem volt miért szeretnem. Focistaként talán lett volna némi respektem nála, de a mezőnyben szart sem értem, csak kapusként teljesítettem, nem is rosszul. De ő a kapusokat se értékelte semmire.