ami nem volt teljesen egyszerű

Az utolsó reggelinél nem tudtam ellenállni, és befaltam egy csészényit abból a gusztusos joghurtból, amivel már kezdetek óta szemeztem. Nem kellett volna. Persze, Doremi most nem szólt egy szót sem, hogy apácska, nem kellene, szerintem az eredményre várt. Meglett. Először a parkolóból fordultam vissza, hogy dolog van. Másodszor az „Albert” nevű szupermarketből, ami amolyan átmenet a Liedl és az Aldi közt, csak éppen leginkább a Spar-ra hajaz.  Eredetileg sajtot kerestünk, de rájöttünk, hogy semmi extra nincs itt, ami otthon ne lenne kapható. A portás a szállodában már kérdően nézett: most akkor visszaköltözünk, vagy mifene. Jeleztem, nem, csak hát, hív a természet…

Mondjuk, az „Albert” parkolójából már értettem, miért mondta a hotdogos a Cserni Most metro végállomásánál, hogy 20 perc séta a Dolezsalova buszmegálló: annyi lehetett volna – napfénynél, ugyanis a parkolóból ráláttunk a végállomásra.

Bejelölöm Hókefélkének a következő célt – Kutna Hora – ugyanis ott leledzik egy csonttemplom, ami Doremi szerint útba esik hazafelé. Ja, útba esett, kétszámjegyű utakon. Igaz, hogy üresek voltak, de a franc se tudta, merre járunk. Hókefélke, persze, eljátssza a nemtudomkát, mert olyan helyeken mondja, hogy tarts jobbra, ahol nem volt jobbra, ezért háromszor kavartunk vissza a kiindulópontig – naná, hogy közben füves elválasztó sáv, nyista nagy ívű balkanyar – míg rájöttem, hogy leszarom Hókefélkét, és a saját orrom után megyek.

Más: a benzinárak a határtól Prága felé folyamatosan csökkennek (a rablásban amúgy élen jár a MOL). Prága határában a honi kútnál kb. 25%-kal olcsóbban tankoltam, mint máshol.

Megérkezünk Kutna Horába – ami egyébként egy csinos kis bányászváros, csakhogy, fingom nincs, hol a csonttemplom, ráadásul nem tudom angolul, hogy hívják. Azt mondja Doremi, nem lehet gond, hiszem ott van a dr. Csont sorozat, majd csak kifejted belőle. Még jó, hogy nem próbáltam, mert nem úgy hívják. Irány hát az információs iroda, ami természetesen zárva van, de egy szálloda recepciójánál útba igazítanak. Végül is, csak odakeveredtünk valahogy.

A csonttemplom tkp. egy teljesen normális templom altemploma, csakhogy a belső díszei mind csontból valának. A Mindenszentek temploma az 1200as években épült, ezt a bizarr díszét csöppet később kapta meg. Lényegében az 1318-as pestisjárvány 30ezer áldozatának maradványait dolgozták be. A körülötte elterülő temető azonban él és virul.

A kicsit távolabb magasodó Miasszonyunk katedrális a ciszterciek rendjéhez tartozott, akiket a husziták lányos zavarukban – 500 fővel – az enyészetnek adtak, így csontjaik keveredtek a többivel a csontgödörben.

Irány haza. Hókefélke még eljátszotta, hogy kétszer nem vett tudomást a behajtani tilos táblákról, így kétszer indultunk útnak, de harmadszorra kikapcsoltam, és mentem az orrom után. Cseh rónaság, két számjegyű utak, sehol forgalom, te jó ég, még csak du. három van, mit csinálnak errefelé a népek? Végre becsatlakozás az E-akárhányasba, ismerős, ez a dödöm-dödöm autópálya.

Cseh-szlovák határ, kihajtok: matricaárusítás, kamiontranzit, WC, kés-villa, na végre. Ebből csak a matricaárus konténer él, a kamiontranzit halott, a kés-villát felveri a gyom, a WC-ről meg jobb, ha izibe elfeledkezel, amúgy is zárva, de a környező bokrok elég aktívak. Egy rutinos határátlépő el se megy odáig, simán oldalba vizeli a matricás konténert.  A szlovák autópálya nem dödöm-dödöm, cserébe csinos köd száll alá, amolyan tejfel sűrűségű, örülök, ha az előttem autózó hátsó lámpáit látom. Mondjuk, ez azért biztató, mert, ha szembe is jön valami, akkor már tuti, hogy nem az autópályán hajtok. Még Hókefélkét is kikapcsoltam, mivel hiába váltott át éjszakai üzemmódba, még az a szélvédőre vetített fény is zavaró volt, így hát helyette én tapadtam rá a szélvédőre – egészen Bábolnáig, ahol is a felvezetőm lecsűrt jobbra. Ettől kezdve egészen Tatabányáig ketten vezettünk: én, meg a majré.

Onnan kezdve már csupa tréfa és kacagás volt az út.