Nem véletlen, hogy mániákusan Dalmáciát emlegetek. Mert kérem, vannak a horvátok, és vannak a dalmátok. Nem ugyanaz. Mi több, az se mindegy, mit, hogyan ejtesz ki. Mert pl. a köszönöm szépen három formában is ejthető: hvala lipa, hvala lepo, hvala lijepa. Azonban ezek közül az egyik szerb kiejtés, amit nem igazán díjaznak. Megoldás: hallgasd meg, hogyan mondja a sorban előtted álló.

Amúgy, ha valamit rosszul mondasz, készségesen kijavítanak. Ha legközelebb is úgy mondod, akkor képtelen vagy tanulni.

Tehát harmadik nap, nehogy már tespedjünk! Cserépszavazás lévén – vagyis, Doremi döntött – irány Zadar, pénteken biztosan nincs ott tourist haunt – vagyis rémálom.

Hókefélke se kellett, mivel minden tábla Zadar felé vezényelt, azon belül meg a centar felé. Az ilyet Horvátországban érdemes követni, mert tényleg oda vezet. Nodehát, hol parkoljunk? Merthogy, már a centarban vagyunk. Minden felé akad szabad parkoló, csakhogy időzónásak, bedobósak, telefonosak. A franc se akar roamingon keresztül parkolni, ott van jobbra egy sorompós, na, oda becsűrtünk.  Jól tettük: III. Díjkategória, 3 kuna óránként (beljebb már 6), közvetlenül az óváros fala tövében. Én biztos, ami biztos, megkérdeztem egy öregfiút, merre is az óváros, mire közölte, hogy messze. Nem hittem neki, hát elindultunk. Kb. 300 m-re nyílott a falon egy kapu, még csak nem is kicsi, és nem is zárható. Na, ott az ember azonnal a piacra jutott, minek két része volt: termelői meg bazár. A termelőin, hacsak ránéztél valamire, már kóstolásra kínálták, bármi is volt az. Mondjuk, némely leveles félétől valahogy ódzkodtam. A bazárban meg amúgy minden.

A piacot körbeveendő akadt egy szupermarket, miben – mint mindenhol máshol (olcsó étkezésre vadászóknak ajánlom) – van egy kifőzde-pult, sok finom falattal. Nézem: pacal! Ami, mondjuk, hazánkon kívül csak itt tálalt ehetőként. Csordul a nyálam, Doremi kérdi, vegyünk (na, milyen életem jobbik fele? egy nő és a pacal!)? Mivel az árcédulák meglehetősen sűrűn sorakoztak, különben se tudtam horvátul a pacal nevét, tétováztam. Előttünk egy helybeli telepakoltatott egy, a magyar mértékkel gulyásleves elvitelre c. műanyag ibriket. Doremi – aki végtelenül gyakorlatias – lekövette a pénztárig: 250 kuna, azaz kb. 11ezer huf. Valahogy elment tőle az étvágyam.

Akadt ott pekarina is, na, kérem, ha valaki nem akar okvetlenül étteremben jóllakni, annak termékeit egy joghurttal lekísérve simán el van fél napra – persze, csak, ha nem szénhidrát érzékeny.

Zadar, mint olyan, teljesen mind1, milyen nap van, nyüzsög. Van neki a parti sétánya, meg az óvárosa, amit leginkább keresztbe érdemes felkockázni, hosszában ugyanis van a Siroki – micsoda véletlen, széles – ulica, ahol lényegében minden van, ami szem s száj ingere – már, ha valaki szereti a Prada mellett a szendvics pultot – amit mindenkinek ajánlok megpróbálni, mivel egyik díszpéldánya bagett méretű, és kívánság szerint pakolják meg bármivel. A Sirokitól beljebb, a part felé párhuzamosan vonul egy kis utca, ami gyakorlatilag minden m2-én – de szó szerint - kulináris élvezeteket kínál. Igaz, akadt ott egy peep-show is. Ha jól sejtem, az is egyfajta élvezet.

Maga a város építészetileg erősen bizánci benyomást kelt. Ott van pl. a főtér, a maga jellegzetes bazilikájával. Belépés 50 kuna – egy adag csevab ára egy étteremben – és belül nincs más, csak ódon hangulat – már, ha a lepusztult belsőt annak lehet tekinteni. Kihagytuk.

Odafelé egy sirályitató.

Hanem a sétány végén ott van a tengeri orgona. Ez nem más, mint egy lépcsősor, ami belül üreges, a tenger felől meg a hullámokra nyitott.

A hullám, mert az már csak olyan, oda bétolul, és kiszorítja a levegőt, ami a lépcsőkbe épített sípokon keresztül távozik. Nyugalmas tengermozgásnál meglehetősen monochróm a hangzás, node, ha jön egy hajó! Egyrészt, kitágul a skála, másrészt, az alsó lépcsősoron sziesztázók holmija mélán bemosódik a tengerbe.

Mindenkit megnyugtatok, Doremi nem egy sípon ül.

Itt meg van egy sellő...már, ha az.

Zadar után irány Nin. Részint, mert ott tengeri sókitermelő van, múzeumostól, részint, mert csak. Útközben akadt egy odojak-forrás, ami Doremi kedvence. Egy adag sült malac mennyei! Nodemajd, visszafelé, most még úgy sincs kész.

Nin érdekes kis település: egy áthidalás végén egy szigetecske, aminek hosszában van egy utcája, körbe meg semmi. Igaz, a messzi távolban akad egy földnyelv, amit dagály idején bokáig érő víz borít, de legalább be lehet gyalogolni rajta egy sóderkupacra, amin szintén nincs semmi. Ja, és van egy római település rom is.

Én megértem, hogy egy csónaknak jobb, ha bedagadnak az eresztékei, nade ennyire?

Én, Nin- kerülés után, de ami még tragikusabb: ALKHOLMENTES sörrel, cseppet agonizálva.

Ott volt a sókitermelő is, de valahogy – mivel ezerrel égetett a nap – nem volt kedvünk meglátogatni.

Az persze természetes, hogy belépvén a városkapun, megszólít egy vérbeli otthonkás magyar asszony, hogy ugye, magyarok vagyunk? Azok. Honnan? Budapestről. De mégis, azon belül? Merthogy ő csepeli. Nomeg, itt vannak nekik apartmanjaik (!!!) – basszus, valamikor meg a vasmű főkapuja előtt a Lenin-szobor kezébe zsíros kenyeret adtak – a legkisebb, a stúdió egy éjszakára szezonban 35€, szezonon kívül 30€, éppen most megy váltani az OTP-be (tényleg van ilyen ott) mert ott nem számolnak fel százalékot, amúgy a papa azért nem jött vele, mert befokhagymázott, kint várja az autóban. Ezt Doremi később lefordította nekem: be volt baszva a jó öreg, mint az atom. Fél egy volt. Mi lett volna, ha nem találkozunk vele?

Hazafelé megálltunk az odojak-forrásnál. Mikor jöttünk, még három pirult a nyárson, mire visszaértünk, már az utolsót porciózták ki. Azért Doreminek még jutott.

Állítólag a pincér valami halk morgást hallott az asztalunk felől. Doremi esküdött rá, hogy addig fel nem áll, míg meg nem eszi. A maradékot bepakolták dog-pack-ba :)

Hazafelé, a határban azért ijedtemben vettem egy útszéli árusnál 1 kg. fügét ( gyengébbek kedvéért fige) – másfél liter dalmát vörösbort, nomeg 1 l. rakiját, ami kb. olyan, mint a mi törkölyünk, csak nem annyira durva.

A nap többi részét a felfedezett városi strandon töltöttük el, ami hasonlóan néptelen volt, mint a többi, ráadásul megcsodálhattuk a hozzá tartozó vendéglátó ipari egységet, ami szintúgy zárva volt. De legalább használtuk a székeit. Node, csak öt perc sétaútra volt a főtér, a Super nevű bolttal, ahol hűtött sört – is – árultak. Volt, ugyebár, a fél literes, meg az egy literes, meg a két (!) literes.

Valamiért a két 2 literes márka – a Karlovacko meg az Ozujsko- nem volt ugyanaz. A Karlovacko ugyanis csak  - a címke szerint – 1,845 l volt. Igen, három tizedesig. Doremi szerint EU szabvány. Az Ozujsko meg simán 2 l. Tizedes nélkül. A fene se érti ezeket a dalmátokat!