Gondoltuk, ha már ott vagyunk, átugrunk Sibenikbe. 83 km, mi az nekünk? Van egy lehetőség a magistrálén, a hegyeken keresztül Biográdig, majd onnan le, becsatlakozni a 8-as főútra, na, ott már Sibenik van a végén, vagy fel az autópályára. Mivel rühellem az autópályát, hát beadom Hókefélkének, hogy merre is, szépen kiköböli, közli a távolságot és az időt, majd szép csendesen sztrájkolni kezd, és nem hajlandó elindulni. Mondom, sebaj, akkor majd a 8-ason, az tengerparti út. Igaz, ahhoz vissza kell kerülni Zadar felé, de az ipari negyedből már ki van táblázva. Nosza. Persze, azért hozza rám a frászt rendesen, mivel egy darabig azt jelzi, hogy felvisz az autópályára, de azután csak besimul a hétköznapi rendbe.

Jobbra tenger, balra szalagfalvak, számtalan apartmannal, cimmer ferivel, nameg olajfa ligetekkel és fenyőerdőkkel. Sajnos, minden évben akad, ami leég. Gondatlanság? Szándékosság? Ki tudja?

Megérkezünk Sibenikbe, a szokásos kérdés: hol parkoljunk? Tábla mutatja: városi parkoló. Behajtunk: hatalmas tér, tele tegnapról maradt víztócsákkal – nagy eső volt, jutott belőle Posedarjénak is. Az árnyékban egy meglehetősen szakadt kinézetű pasas, de akad nála regisztráló masina, mégiscsak ő lehet a parkolós ember: 20 kuna egész napra.  Két kérdésem volt: hol lehetne pisilni? Int maga mögé: bárhol. Merre lehet besétálni az óvárosba? Ott az út túloldalán, le a lépcsőn, azután már odatalálnak.

 Lőn. Ahogy baktatunk, újabb parkoló, éppen két mikrobusz kanyarodik be, egri vízipólósokkal. Naná, ott az uszoda, nomeg odalenn a plázs. Ki is van írva: parkoló csak a plázs vendégei számára! Azt meg ki a bánat tudja? Amúgy a plázsa tényleg szép, csak éppen egy fia árnyék sincs, persze, bérelhetsz napernyőt.

Parti sétány, tenger jobbra, hegyoldalra kapaszkodó házak balra.

Azért a sétányon akadt némi látnivaló.

Pechemre Doremi felfedez egy lépcsőt – megint lépcső, a k…va életbe! – amihez ráadásul tábla is jár, mi szerint ez felvezet egészen St. Mihály erődig. És tényleg. Igaz, mire felértünk, én már meglehetősen oxigénhiányos állapotba kerültem.

Kérdezek egy ott sertepertélő asszonyt, hogy hát, hol is a bejárat? Hát van erre is, meg arra is. Az arrához meg kell kerülni a citadellát, az erre közelebb volt. Belépés: 50 kuna. Ennyiért kapsz némi kőfalat és panorámát. Kihagytuk. Egy másik hegycsúcson egy másik erőd, a St. János, Doreminek jeleztem, hogy eszébe ne jusson, mert komolyan veszélyeztetné a kapcsolatunkat, de belátó volt.

Vissza a sétányra. A fíling ugyanaz: hogy’ a bánatba hordták fel ide az építőanyagot, ráadásul még egy éjjeli szekrénnyel se lehet bekanyarodni, hát még a nagyi kommódjával? 

Sv. Jakova székesegyház: szép nagy, Doreminek való. Én majd odaki megvárom. Besorol egy japán turista csoportba, nem szándékosan, mivel csak kifelé jövet veszi észre a táblát – és a jegyszedőt – mi szerint látogatás = 15 kuna. Mondjuk, annyira japánnak nem nézett ki, de ki a fene törődött vele, amikor volt a csoportban egy 2m-es rőtvörös japán is?

Ez, biza, a városháza, + némi vendéglátóipar.

Az óváros Sibenikben is olyan, mint máshol: két főutca hosszában, tele üzletekkel és számtalan kis utca keresztben, ahol minden talpalatnyi helyen kínálnak ételt-italt.

Az óvároshoz csatlakozik a piac. Kb. olyan, mint a józsefvárosi, csak kínaiak nélkül. Három dolgot keresünk: prsut-ot – szélben szárított sonka – sajtot  és kajmakot (átmenet a tejföl és a túró közt). Ez utóbbit mindenkinek ajánlom. Készítőjétől függően van kenhető állagú – amolyan krémsajt – és a liptóihoz hasonló állagú. Eszméletlenül finom, csak nem éppen diétás. Sonkát, sajtot találtunk, de akárhol kérdeztem, kajmakot senki nem tudott felajánlani. Indulunk visszafelé, Doremi kiszúr egy sajtárust, kérdezzük már meg! Megkérdeztem, naná, hogy volt neki.

Útba esett egy furcsa kis oázis, amolyan teknőssziget. Szemlátomást nagyon élvezték.

Visszafelé találkoztunk az egri pólósokkal is, az utánpótlás csapat lehetett, edzőtáborban, törülközőt lengetve, vidáman fecsegve indultak a plázsra, fürödni. A fene se érti, egész nap vízben vannak, erre pihenésül is abba mennek?

A hetedik napon – lévén, hogy akkor isten is megpihent – már csak strandoltunk, meg bureket ettünk, meg csokis fánkot, meg fügét. Vacsorázni elmentünk Antonióhoz: hangulatos, terméskő és fagerenda foglalatú étterem, széles ételkínálattal. Megkockáztattam az egyik délszláv specialitást, a crni (fekete) rizottót, ami bizarr kinézete ellenére igencsak finom. Más-más módon tálalják, mikor, mi van. Én kalamárival elegy kaptam, ízlett.

Azért Doremi se hagyta magát, ő razsnicsivel búcsúzott Posedarjétól. Nomeg, egy korsó sörrel.

Szerdára már csak a takarítás, összepakolás maradt, és irány Budapest. Zágráb után nem sokkal van egy Crodux benzinkút, amihez tartozik egy gyorsétterem is, kb. olyan, mint a Marche, csak fele olyan drága. Ajánlom mindenkinek, aki hazafelé megéhezik. Vagy egy isteni levesük, a winer gulaš– nem, nem bécsi, - ami egy sűrű bableves csuporban (nem a szabvány 3 dl J), füstölt hússal és kolbásszal. Én a tengertől több száz km-re grillezett polipot választottam – a tengerparton megfizethetetlen volt.

Hazáig már semmi érdemleges nem történt. A határon, természetesen, megnézték a csomagtartót, de nem csempészáru miatt. Tiszta szerencse, hogy a parton hagytam azt az emlékkövet…