Hamár ott vagyunk...

Hamár ott vagyunk...

Másnap. Reggeli a szálloda alagsorában. A reggeliztető hölgy elolvadt a cseh nyelvű köszönésemtől, pedig nem is nagyon komplikált, csakhogy, különbözik a szlováktól, ami tényleg a reggelről szól: dobre jutro. A cseh azt mondja – igencsak logikusan – dobre ráno. Hát, ha belegondolsz, tényleg korán van (ráno jutrom a szlávban: korán reggel).  A tálalásban minden, mi szem-szájnak ingere. Ami furcsa volt: leves, reggelire. Igaz, hogy olyan sűrű, hogy megállt benne a kanál, de mégiscsak leves. Doremi megkóstolta: finom. Én maradtam a hagyományosnál: mindent felzabáltam, ami szilárd halmazállapotú.

A rutinos városlátogató turista ezeken az all- can- eat reggeliken töltekezik fel, így a városi strapa során már megússza filléres betevőkkel, na, majd este jó bezabál. Praktikus. Igaz, az illem azt diktálja, hogy zsebbe azért ne pakolj. Erre Ausztria egyik hegyi fogadójában egy szolid felirat figyelmeztet: most egyél, amennyit akarsz, de az útra ne pakolj.

Mivel előző nap ellenkező irányba szálltunk fel a buszra – még jó, hogy megkérdeztem a sofőrt – most egy lendülettel a jó irányú buszra szálltunk fel (csak az utca másik oldalán leledzett a megálló). majd a B-metro. Az előző napi mintavétel okán Doremi kész itinerrel állt elő: erre, meg erre, Staré mesto, Károly híd, Hradzsin, zsidó negyed, ambulancia (ez utóbbi tűrőképességem határát meghaladó strapa esetén került beiktatásra).

A reggeli misék idején értünk be az óvárosba, ami minden harangkongás nélkül produkálta a hívőknek azt, amit idehaza szagos misének hívunk, vagyis, a 10 órai nagymisét. Persze, addigra az óváros már telve turistákkal –főleg ázsiaiakkal – akik, hála istennek, nem annyira kíváncsiak a templombelsőkre. Nem úgy, mint Doremi. Kezdtük a Tyn- székesegyházzal (az angol azt mondja róla, tourist haunt) de szerencsénkre meglehetős áhítat honolt benne, nem kevéssé élemedett korú hívőknek köszönhető. A térdeplőnél zordon őr – egyházszolgai öltözetben – jelezte, eddig, s ne tovább!

Folytattuk a st. Miklós templommal, ami nem annyira katolikus, de leginkább huszita. A gyalogoltárnál egy kb. 30as éveit taposó hölgy vezényelte a szertartást – palástban, semmi cifra ornátus, ebből gondoltam, hogy református volt. Belekezdett a Csendes éj, szentséges éj intonálásába – ledermedtem. Ilyen csodálatos hangot – na jó, a templom akusztikája se volt semmi – még életemben nem hallottam. Semmi erősítés, csak úgy, naturban – én meg álltam ott, és csak borzongtam. Annyi eszem se volt, hogy bekapcsoljam a telefon hangrögzítőjét…mind1, ezt az élményt magunkkal vittük, mélyen bent a szívünkben.

Na persze, odakint akkorra már a karácsonyi sétáló tömeg sűrűsödik a téren.

Óratorony: ugyan már, az a japán csoportnak való.  A téren meg minden, ami más, kb. olyan nagyságrendben, mintha a Vörösmarthy-téri karácsonyi vásárt beszoroznád tízzel. Köszi, de nem kérjük. Irány a Károly-híd.

A négy darab sódar előzőleg megfőzésre került, majd itt a téren valódi akácfa-parázs fölé illesztették, akkurátusan meg-megforgatva. Mondanom se kell, elfogy.

A hídfőben – számomra érthetetlenül – fehér matrózruhás négerek invitálják a népet egy kis hajókázásra (a fedélzeten hostessek szolgálnak innivalóval). A hajózási táv kb. annyi, mint itthon a Vigadótól a Margit-szigetig, meg vissza. Az árát meg se kérdeztem. Doremit szerettem volna rábeszélni két néger matróz közti fényképezkedésre, de valahogy hevesen tiltakozott ellene.

A Károly-híd is feketéllik a tömegtől, de legalább az ázsiai csoportok mind szembe jönnek (kérdezem magamtól, de. tízkor, ugyan, honnan?) Így egész jól lehet lavírozni.

A hídon – generációk óta – produkálja magát egy pohárművész: különféle formájú üvegpoharait eltérő módon vízzel feltöltve, azok száját megnedvesítve, ujjával rajtuk körözve igencsak érdekesen tud akár klasszikus hangzatokat is megjeleníteni. Na persze, nem ingyé: egy hangzat: 300kcs, ami, az abban a negyedben érvényes sörvalutában számolva, biza, 6 korsó ser.

A híd végén egy dixi zenekar játszik, két holland turista ledobja a hátizsákját, és veszettül elkezdi ropni, a szám végén a népek megtapsolják őket.

Neki vágunk a Hradzsin felvezető utcájának. Mindkét oldal turistacsalogató: üzletek, emléktárgyak, sörözők, éttermek, szállodák, kb úgy, mint Szentendrén, csak 25 fokos emelkedőn.

A királyi vár előtt éppen őrségváltás – mi más? – persze, lépni sem lehet a nézelődőktől. Nem baj, legalább kevesebben állnak sorban a belépőért. Valóban. Akad 2 kategória, kis kör, nagy kör. Mi a kisebbiket választottuk, mondjuk az is elég nagy: királyi palota, st. György bazilika, arany utcácska, st. Vitus katedrális.

Mivel a st. Vitushoz eszméletlen hosszú sor állt, gondoltuk, előbb abszolváljuk a többit. A palota: az, ami, üres termek sora, tele történelemmel. A st. György bazilika: tózse. A katedrális és a bazilika közti téren meg úgyszintén karácsonyi sokadalom bódéi. Mindenki eszik-iszik, csak én csorgatom a nyálam (igaz, egy korsó ser, műanyagba csapolva itt is 50 kcs, ami azért elég húzós), de Doremi kifejti: apácska, a hólyagod már nem a régi. Igaz. Marad a sóvárgás.

Vissza a st. Vitushoz: rövid a sor, és dinamikus, hát beállunk. A cerberus a bejáratnál kiállít a sorból két turistát: szendvicset zabálva és kólázva kívánnának belépni. Nem is értem a cerberust…Odabé azután bőven akad mit nézni. Mondjuk, ha a párizsi Notre Dame-ot és a bécsi Stefanskirchét egymásba oltod, kb ilyen hatást kapsz.

Kívül-belül fenséges.  Kivéve a látogatókat. Akad egy kijelölt vonulási útvonal. Kik állnak keresztbe, megtárgyalva a nagymama idegzsábájának rosszabbodását? Oroszok. St. Vitus szarkofágja mellett akad egy szűkület, ahol a biztonsági őr folyamatosan kántálja: ne álljanak meg, ne vakuzzanak (ami egyébként minden templombelsőben tilos). Ki áll meg – persze, a sor azonnal feltorlódik – mint egy kínai. Megáll, és vakuzik. Az őr felszólítására meghajol, mosolyog, és ezzel el van intézve: továbbra is áll és vakuzik. Kedvem lett volna felkenni a kovácsolt vas korlátra, de Doremi jelezte, hogy nem mutatna jól. A kijáratnál is van egy őr, de ő éppen csendesen szendereg. Naná, hogy minden sorállás nélkül iránnyal szemben nyomulnak be élelmesék.

Arany utcácska: meseházak sora, egy – egy házacskában korabeli foglalkozást űzők otthonába nyerhetsz betekintés. A végén egy meglepi: míg eleddig egy tüzér, egy varrónő, esetleg egy egyszerű polgár adta skanzent tekinthettél meg, itt egy korabeli mozigépész tártja eléd otthonának/műhelyének intimitásait, mi több, be is ülhetsz a vetítőbe, ahol anno filmeket nézhetsz – igaz, LED-TV-n.