Az úgy kezdődött, hogy a fiam, aki nagyon rendes gyerek, ráadásul ismeri az alapizé azon törvényi rendelkezését, mi szerint a gyermek gondoskodni köteles szükséget szenvedő felme3nőjéről - én meg erős szükségét szenvedtem már a tenger látványának – megajándékozott minket Doremivel születésnapunk alkalmából egy 3 nap 2 éjszaka félpanziós hétvégével a Opatiában, a Hotel Opatiában.

Mondjuk, az előrejelzés nem kecsegtetett fürdőzésre csábító idővel – habár állítólag láttak egy norvégot, aki ott úszkált az öbölben, de valszeg csak egy rozmárt néztek annak - de nekivágtunk: csak ülni a parton, meredni a fátyolos végtelenbe és hallgatni a tenger moraját, már az is megéri.

Doremi korábbi kalandozásainkon hiányolta a határfílinget, nos, most megkapta: Letenyénél három rendőr vette körül az autónkat: az egyik két lépésről biztosított, a másik a papírokat, a harmadik a csomagtartót ellenőrizte. A papírozó még szondát is fújatott. A horvát határőr csak rápillantott a személyinkre és szretana puty!

Kapaszkodunk felfelé a Dinári-hegység hágójához, hát, biza, a hegycsúcsok közt köd gomolyog, apró szemű hó daráz, a padkán meg letolt hó koszolódik. Ráadásul a hegycsúcsok mind havasak. Nawazze. Amikor Rijeka felett kiérünk az utolsó alagútból, szemkápráztató napsütés – halleluja! – és kurva nagy szél, oly annyira, hogy le kellett lassítanom 40 km/órára, hogy korrigálni tudjam a völgyhidakon a széllökéseket. Igaz, korábban – sok-sok km-rel előbb – kiírták, hogy vigyázz, csúszós út, de én valódi, útviszonyokból adódó megcsúszásra gondoltam, és nem a bora-ra. Pedig ez még csak az előszele volt. Másnap a híradóban láttam ugyanazt a szakaszt, ahol a teljes erejével dühöngő bora éppen azon volt, hogy lesodorjon a viaduktról egy – amúgy magyar – utánfutót, ami három szinten meg volt rakva versenykajakokkal. A sofőr mázlija az volt, hogy a kajakok nem adtak egybefüggő felületet, így nem fújta le velük együtt a vontató Pajerot.

Hókefélke végig tisztességes volt, amire Opatiába beérve szükség is volt, mivel a szállodához vezető út és a várost elkerülő magistrale két külön tétel volt. Beérünk a városba, szépen irányítgat erre-arra, egyszercsak azt mondja: a következőlehetőségnél fordulj jobbra. Fordulok. Naná, hogy egy buszpályaudvar kellős közepén találom magam! Kikeveredem valahogy, erre közli, hogy érkezés a jobboldalon, és vadul lengeti a célzászlót. Igen ám, csakhogy a jobboldalon, ahol már jelzik is a Hotel Opatiát, egy behajtani tilos tábla virít, meg sorompó.

Na, irány vissza, buszpályaudvar, annak zugában egy másik sorompó, na, ott a behajtás a szállodához. A sorompónál jól nevelten parkolójegyet húzok – a szabvány parkolás a városban 5 kuna/óra, a szállodai egy napra 60 kuna, de a Gutschein 50% engedményt tartalmazott (+ 20% engedményt a szauna használatából és 7 € (kb. 50 kuna) hozzájárulást a masszázshoz, ami 150 kunát ért). A mi mennyiről majd később.

A szálloda maga a jó öreg K.u. K jegyeit viseli magán, abból az időből, amikor Opatiát még Abbáziának hívták, csak akkor még valszeg nem volt melegített tengervizes úszómedencéje, amiben reggelenként 7:30-8:00 közt vízbéli gimnasztikát vezényel a felettébb csinos animátorlány.

Mi az új szárnyban kaptunk szobát. Az ablak/ajtó egy csendes parkra tekintett. Kérdeztem: váltás tengeri kilátásra? Fejenként 10€/nap. Marad a park. Az ágy fantasztikusan kényelmes, a fürdőszoba kád+zuhany, csak éppen szellőző ventillátora nincs. Doremi kérdezte is, hogy az a madzag ott, a kád fejvégi mennyezete alatt, nem annak az indítója-e? Megnyugtattam: nem, az a vészcsengő, ami a recepcióst indítja, ha véletlenül rosszul lennél a gyönyörtől…

Egy feneség volt a berendezésben: a tv az egyik sarokban volt, de a fejrészeknél, így ágyból nem igazán tudtad nézni. A szobában meg csak egy puff, meg egy támlás szék volt. Igaz, ki a franc akar Opatiában tv-t nézni? Mellesleg volt egy hatalmas plazmatv-vel ellátott tv-terem a régi szárnyban.

A kilátás a szálloda lépcsőjéről csodálatos volt. Na és a növényzet – az egész városban – mintha nem is márciust írtunk volna. A kilátást a tengere eléggé el nem ítélhető módon egy virágzó liliomfa gátolja némiképp.

Az első próba szerint a tenger még mindig sós.

A vacsora svédasztalos hideg-meleg. Teljesen felesleges leírni, több, mint bőséges és választékos. A vacsorához kértem egy virtel fehér bort – mert megérdemeljük – kaptunk egy isteni rizlinget. A kisasszony, aki leszedte a felesleges tányérokat és gondoskodott az italról, természetesen németül és angolul is beszélt, és el volt bájolva a magam szerény horvát tudásától (mindenkinek ajánlom: ha megtanul pár tucat szót, kifejezést a fogadó ország nyelvén, egészen másképpen kezelik, de erről majd később.

Vacsora után, ugyan már, sétáljunk egyet! Hát sétálánk. Felfedezénk egy restaurant & pizza vegyest, minek ablakai hívogatóan fénylenek. Különben is, csapolt sörre vágyom (a parton ezt felejtsd el, ott a nyafka és elegáns 0.33-asok dívnak, csapolt sört csak a bennszülöttek tudják, hogy hol a forrás).

A Kamélia nevű vendéglátó ipari egységben azonban van. Meg ami még van, az maga a csoda: egy zongorista, aki beléptünkkor éppen Vangelist játszott. Később Morricone-t intonált, majd Loui Amstrongot utánozta, teljes hitelességgel, mi több, még a trombitáját is. Mikor rájött – mondjuk, a kiejtésemből – hogy magyarok vagyunk, Brahmstól játszotta a magyar táncokat. Másnap megtudtuk, hogy nyáron, a szezonban, estéről estére megénekelteti a vendégsereget. Sokan vannak, akik csak miatta járnak vissza. Megértem őket.