Említettem az aquagimnasztikát. Ez reggel műveltetik, 7:30-tól 8:00-ig. Az ilyesmit Leukerbad-ban, Svájcban Doremi élvezettel művelte, tehát akkor megyünk bele a medansziéba. Engedelmesen fel is ébredék, kérdem Doremit, aki az ágyban olvasott, mennyi is lenne az idő, hát még csak fél hét. Na, akkor megyünk, ugye? Megyünk. Erre én megnyugodva visszaaludtam, mert hát, még van egy órám, csak nem fogom elhagyni könnyelműen Morpheus birodalmát? Mikor mesmeg ébredék, természetesen már ¾ nyolc vala, tehát nyista torna. Persze, én voltam a hibás.
Sebaj, azért másnap, vacsora előtt, megmerítkeztünk. A medasziéban a víz nem volt feszített tükrű, cserébe elég nagy volt benne a nyugdíjas sűrűség, tekintve hogy két buszrakomány német nyugdíjas is itt szállásolt. Több részletben úsztam is vagy 60 métert, ami azt jelentette, hogy elúsztam a hátsófalig, és agonizáltam egy kicsit, majd visszaúsztam a melső falig, és úgy tettem, mintha kizárólag Doremi-vel kívánnék társalogni, de közben valójában a légszomjamat kívántam palástolni. Nomeg, a vállízületeim szinte nyikorogtak, amikor nagy vagányan ifjú korom tempóival „hasítottam” a vizet, vagyis baltempó levegővel-tempo-tempo-jobbtempo levegővel. Egyetlen eredménye az volt, hogy a mellúszásnál már nem jöttem ki kötésig a vízből, cserébe elég szánalmas békautánzatot produkáltam. Nomeg, vörös szemeket, mert hát a tengervíz még melegítve is sós.
Kérdem a masszírozó kislányt – egyem a szívét, volt vagy 45 kg – hogy hát akkor. Sajna, a táncrendje mára már betelt, esetleg holnap. Most keserítsem el azzal, hogy másnap én már útnak eredek hazafelé, ő meg lemarad közép-kelet Európa legszebb nyugdíjas felsőtestéről? Megkíméltem a dologtól.
A park, az park. Állítólag van benne egy ház, amiben valamikor valaki lakott. Mi csak Opatia idegenforgalmi kiállítását találtuk egy csinos kis villában.
Egy privát kis öbölben privát csónakkikötő, a sétányon egy csónakos bronzszobra, kinyújtott tenyerében pár kuna kuncog. Mikor másnap arra jártunk, üres volt. Nem én voltam!
A nevezett parkban sv. Jakov templomocskája, az egyetlen, ami sík vidéken található. Az összes többihez meg kel mászni számos lépcsőt – amit már Párizstól Kotorig kellő képpen megutáltunk – és csak akkor jössz rá, hogy van oda egy kényelmes gyalogút is, amikor lefelé indulsz.
A piac tkp. egy csarnok, nem különösebben nagy, de minden van benne, ami a természetből származik. Mondjuk, az kicsit meglepett, hogy egy kofa fél kiló szárazbabot kínált nekem eladásra, de hát, nem tudhatta, hogy a hüvelyesekkel csínján kel bánnom. Viszont a tengeri felhozatal magáért beszél. Előttünk egy német nyugdíjascsoport kalauzoltatott, a sajtos stand előtt amolyan dobókockányi, horvát zászlós fogpiszkálóra tűzött ízelítővel kínálták meg őket. Mi több, átkalauzolták a csapatot a halas részlegbe is, de az idegenvezető óva intett őket, hogy vásároljanak, habár a fogás tegnap esti, vagy hajnali, de az ilyesmit jobb azonnal elkészíteni, nem lenne szerencsés haza vinni azokat.
Emitt meg Doremi látható, aki mániákus kőgyűjtő. Akadt egy kis gondja, mivel a választék túlságosan bőséges.
Jé, itt is egy kő! De melyiket válasszam? Végül is alig egy kilónyi került bele a hátizsákba...
Valamit az árakról. Egy sör 20-22 kuna, ha megtalálod a forrását, ennyiért már korsóval is kapsz. Egy ebéd – na, ne gondolj dőzsre – 150 kuna, a tengeriekről már szóltam. Egy pizza se kerül kevesebbe, mint 50 kuna. Kávé 50 kuna, bármilyen formában. Égetett szeszek 50-70 kuna közt mozognak.
Most jön a java: sajnálattal, de lemondtunk a voloskói tenger gyümölcseiről. Erre mi van estére a svédasztalon? Tenger csümölcseivel rizotto, igaz, hideg előételként, de ez nem tántorította el Doremit attól, hogy előételként és desszert helyett is azt egyen J
A benzin kb. ugyanannyi, mint itthon, csak sokkal jobb minőségű. Az útdíj azonban zsebbe vágó: oda-vissza 240 kunát fizettünk, cserébe nagyon oda kellett figyelnünk, mikor tankolunk, mert kifelé Kanizsa után már csak elég mélyen Horvátországban tudsz tankolni, visszafelé is kb. Zágráb és a határ közt félút az aktuális, mert utána – valamiért- nincsenek benzinkutak az autópálya mellett.
Hazafelé megálltunk egy új hálózat kútjánál, úgy hívják: CRODUX. Egy valóságos minimarket-benzinkút-gyorsétterem keveréke. Levesre vágytunk. Én kértem gulyást, Doremi bablevest. Nem hittem a szememnek: kézmosó lavórnyi adagot hoztak ki, a gulyás marhából készült, igazi HAZAI ízekkel, a bableves füstölt kolbásszal, csülökhússal, hozzá a kenyér: mennyei! Na és, most jön a meglepi: 300 km-rel a tengertől adag tenger gyümölcsei, hasábburgonyával (mondjuk, kicsit stílusidegen, de mind1) mindössze 70 kunáért!
Ezek után Budapestig már nem történt semmi – csak a határfíling ismét, Letenyénél – nomeg a hektikus, mercédeszes, porsés nagyongazdag idióták a bevezető utakon.
