Habár a tenger mellett még ugyancsak rojtosra éghetsz napozásból kifolyólag, de azért az élet már visszafogottabb.

Az úgy volt, hogy a világ legnagylelkűbb főszerkesztője, akinek lapjába én néha-néha írogatok némi idegenszívűt, felajánlotta, hogy ha van kedvünk, menjünk le az ő tengerparti üdülőjükbe, csak úgy, grátisz, itt a kulcs, érezzük jól magunkat.  Ahogy mondani szokták, elsőre nem hittem a fülemnek, kerestem a stábot, hogy ez biztos a kandi kamera, de nem.

Így hát összepakoltuk a cuccot, és nekieredtünk. Hókefélnének beírtam, hogy Posedarje, ő engedelmesen kiköbölte, hogy 645 km, 5:50. Na persze, autóval. Nekem azonban a grafitmetál romosodása után csak egy 16 éves 1.3-as Suzuki – Hófehérke – állt a rendelkezésemre, amiben, ha bekapcsoltam a klímát, mindjárt elfogyott pár lóerő. A klímáról: van neki egy ECO állása, ami majdnem automata, érzékeli a benti hőmérsékletet, és annak változásakor ki-be kapcsol. Ezt abból lehet megérezni, hogy időnként jobban szalad az autó J.

Igazából csak Posedarjénál volt szükség rá, mert addig le se kellett mennem az autópályáról.

A ház kulcsához járt egy ENC egység is, ami egy rezgőkörös kis kütyü, amit fel lehet tölteni kunával, és azzal az autópályán külön kapun, sorállás és fizetés nélkül sutty, átsurransz. Na persze, a belépésnél regisztrál, a kilépésnél meg levonja az autópálya használati díjat, egyúttal ki is írja, mennyi maradt a számládon. Ügyes. Ráadásul 25%-kal olcsóbb, mint a tényleges fizetőkapus használat.

Megkaptuk az ukázt: van rajta valamennyi, használjátok, de az első benzinkútnál jobb, ha feltöltitek. Megolvastam hozzá a horvátországi oldalt is, hogy igen, ott majd kapok egy kódot meg egy telefonszámot, ahova sms-ben el kell küldenem a kódot, és akkor aktiválódik a feltöltés. Az első INA kútnál mondom, mi kellene, erre azt mondja a pénztárnyik, hogy majd a legközelebbi kapunál, ott töltsem fel. Igen ám, de ott személyzet csak a fizetős kapunál van. Beálltam a sorba, feltöltöttem 300 kunát (Posedarjéig kb. 190 kuna a pályadíj), semmi kódszám, semmi sms. A jónép meg türelmesen várakozott mögöttem.

Eseménytelen út után – hacsak a viaduktokon átfúvó szelet nem számítom annak, ami úgy lökdöste a max. 40 km-er száguldó Hófehérkét, hogy folyamatosan korrigálnom kellett – megérkeztünk Posedarjéba. Hókefélke közli, hogy érkezés a célhoz a baloldalt. Tényleg, ott virít a szám, hurrá, nyitnám a kapulakatot: nem nyitja. Életem jobbik fele, Doremi (mezzoszoprán kórista volt fiatalabb korában) átficcen a kert falán, próbálja a bejárati ajtót: az se nem nyitja. Nebassza! Hívom Mónit, hogyhátakkor? Milyen utcában vagytok? Hát, ahova a gps hozott. De mi a neve? Zadarska. Miután Móni kétségbe vonta elmeállapotomat, közölte, hogy az nem az a cím. Hülye Hókefélke, azt meg nem ismerte. Hol a bánatban van a másik cím? Visszafordultam. A környék üdülőtelep, sehol egy lélek, de távolabb feltűnik egy idősebb ember, megszólítom, hogy mégis, merre az arra? Az öreg úgy nézett rám, mint aki a Marsról jött: ez itt a 19, utána a többit már könnyű megtalálni. Na ja, így már könnyű, ugyanis a keresett utca sarkán álltunk. Az öreg megsajnált, ilyen hülye is csak egy magyar lehet: volt nála egy fürt szőlő, vigasztalásul odaadta Doreminek.

Doreminek nem ilyen vastag ám a combja, csak skurcban áll a kép :)

A flakonban merlot típusú dalmát vörösbor. A  rakijás poharak már üresek .)

A ház maga a szokásos tengerparti kivitel: két szint, terasz, zsalugáterek (kurvára tud sütni a nap) balkon, kilátás, légkondi, feltöltött hűtő – ukáz: kötelező belőle mindent kienni-kiinni, csak pótoljátok vissza.

Ott benn Sv. Duh kápolnája. Az is zárva.

Leírás szerint a strand 300 méterre. Tényleg annyira volt, csak éppen – tekintve, hogy piszkosul fújt a szél, és az öböl úgy 200 méterig csak térdig érő tengerrel szolgál, leginkább úgy nézett ki, mint egy ogre mocsara.Amúgy kisgyerekekkel ideális, ráadásul a vize is melegebb, mint a nyílt partnál.

A strandhoz tartozó vendéglátó ipari egység – Stars beach bar & grill, nyitva 07-04-ig, minden nap, este tánc, ahol az előzetes információ szerint csak kp-vel lehet fizetni -, zárva.  Szeptember van. A múlt héten még nyitva volt.

Na, akkor derítsük fel, hol is van egy fürödhető strand? A városközpontban leparkolva jobb felé indultunk, mert arra szabad teret láttunk, balra meg parti sétányt. Kiérünk a térre: baromi nagy parkoló és két, ugyancsak lezárt büfékonténer, meg csónakok. Egyetlen párocska matat egy motoros mellett, kérdem, hogy hol lehet errefelé fürödni? A férfi rész nem érti horvátul, nem érti angolul, nem érti németül, nem érti franciául, pedig már aktivitiztem is, úszást mímelve, meg mutogattam a vízre. A női rész szemében végre értelem csillan, és közli tört angolsággal, hogy itt nem, ott szemben a Sv.Duh-nál (ez a térdig érő öböl), de inkább a következő faluban, Maslenicában. Köszöntem szépen. Nézem az autó rendszámát: olasz, szicíliai. Miért is beszélne idegen nyelven?

Menjünk vacsorázni: két pizzázó, egy kávézó (akkor még nem ismertük Antonio-t) és a Konoba kod Bunara (ismerős? Macskajaj c. film betétdal), vagyis a szamárhoz címzett vendéglő. (a konoba átmenet a kocsma és az étterem közt)  kint a teraszon nagyon fúj a szél, hát akkor inkább odabé. Hangulatos kis félpince, udvarias pincér, majdhogynem azonnali kiszolgálás. Doremi roston sült csirkemell, sör, én csevabcsicsa, dalmát vörösbor, aperitivnek pelinkovac (amolyan gyomorkeserű-féle). Mondanom se kell, nem bírtam az adagomat megenni, de a pincér készségesen becsomagolta a maradékot elvitelre.

Egyikünket se kellett ringatni. Hanem, a dalmát szúnyog ugyancsak ravasz. Olyan picike, hogy nem látod, csak hallod, amikor a füledbe zümmög, amikor megszúr, azt sem érzed, hanem reggelre ébredve ott van a viszkető pukli. Doreminek jutott belőle, pedig önzetlenül át akarta küldeni hozzám, de én nem ízlettem neki.