Az úgy kezdődött, hogy mondtam Doreminek, ugorjunk már el Krakkóba, egyszer ugyan voltunk már ott, de csak kutyafuttában, most szánjunk rá kicsit többet. De hát, olyan hosszú az út! Hosszú, de luxusbusszal megyünk, nem lesz fárasztó.

Nem is volt. Ásványvíz a jegy mellé, repülő ülések, wifi, az előző ülés fejtámlájába épített notebook, ingyen kávéautomata, fedélzeti wc. Na, ez utóbbi nem éppen klausztrofóbiásoknak való. Leginkább a tengeralattjárók hasonló célú helységeire hasonlít: vállban szűk és csak görnyedten lehet belépni, de hát ott úgyis ül az ember.

Az indulásnál odasorakozik egy roma család is, na, gondolom magamban, lesz műsor, mert egy hatfős roma család nem éppen halk, de nem, szavukat se lehetett hallani. Ja, lengyel romák voltak. A mama tőlem kérdezi meg – miért pont tőlem, nem tudom – hogy ez a busz megy-e Varsóba? Mondtam, nem, ez Krakkóba megy. Úgy is jó. Ki érti ezeket a lengyel romákat?

Megállás sehol, csak a szlovák-lengyel határnál, részint technikai okból, részint útlevél ellenőrzés céljából. A roma családfő sustorog valamit a sofőrrel, az átballag a pénzváltóhoz, és egy köteg euróval tér vissza. Ügyes.

Doremi egy cseppet unatkozott, és elkezdett a notebookon passziánszozni. Nem kellett volna. Krakkó elővárosain keresztül – lévén, hogy úti munkálatok voltak – csak gáz-fék üzemmódban himbált minket előre a sofőr, ami nagyon nem tett jót Doreminek.

Mire a végállomásra értünk, eléggé rosszul volt. Ott meg zaj, tömeg, kipufogók füstje, ebből mi lesz? Hát az lett, hogy megkerestem a női wc-t és hagytam egy cseppet Doremit regenerálódni.

Azután keressük meg, hol is van a  19-es villamos megállója? Az első, akit megkérdeztem, nem tudta, de azt mondta, hogy valahol arrafelé. Valahol arrafelé megkérdeztem egy egyetemista kinézetű lányt, ő tudta. Elcipeltük addig a bőröndjeinket – naná, hogy az én görgősöm beszart, és nem tudtam kihúzni a nyelét – majd beálltunk a megállóba. Még jó, hogy megkérdeztem, merre is van a szálloda, mert naná, hogy az ellenkező irányba álltunk.

A villamos szupermodern, légkondicionált és potyabiztos. Amikor felszáll egy ellenőr, a villamos vezetője automatikusan lezárja a jegyérvényesítő masinákat. Vitatkozni nem érdemes, úgyis neki van igaza. A megállókat hangosan is közlik, meg monitor is vetíti. Az itiner szerinti megálló eggyel tovább volt, mint a szálloda, így kurva melegben cipeltük tovább a cuccunkat a szálló bejáratához.

Az egész kurvára szocreálnak tűnt, mondtam is Doreminek, ez vagy kórház, vagy nyugdíjas otthon lehetett (erre utalt a folyosók linóleumborítása, oldalfalakon az ütköződeszkák, az egykori nővérszoba és a bazi nagy társalgó.) A szobában tusolókabin, az utcai fronton végig vaskeretes ablakok, ennek megfelelően több folyóméter őskori radiátor.

A biztosítéktábla.

Kérdezem a recepcióst, van-e itt a közelben valami kioszk, ahol némi komlólevet tudnék venni, mert kiszáradtam. Kioszk, az nincs, de van egy Tesco nem messze, ott vehetek. Nos, sörből ha nem volt ott 50-60 féle, akkor egy se. Nomeg, a híres-nevezetes Zuborowka, tudjátok, a bölénycímkés. Abból szerény volt a kínálat, csak nyolc féle ácsorgott a polcon.

Na, akkor kezdjünk bele a városba. A villamosmegállóban jegyautomata, lengyel és angol nyelvű kijelzővel és alacsony fényerejű – naná, erősen sütött a nap – érintőképernyős menüvel. Magam részéről eljutottam egy szintig, de ott feladtam. Egy segítőkész fiatalember lejátszotta helyettem a maradék pályákat. Köszöntük szépen. Leülünk, utánunk jön a fiatalember, hogy ott felejtettünk 2 groszy-t, hozta utánunk. Egy oszlopon gomb és hangszóró. Ha megnyomod, egy hang – igaz, csak lengyelül – de hangosan közli, melyik járat, honnan-hová és mikorra ér ide, van-e rajta külön alacsonypadlós rokkantlépcső. Hát, nem BKV, az kétségtelen.

Leszállás a királyi várnál. A lakótorony praktikusan szervezett: szintenként eltolva a wc-k, hogy ne …nak egymás fejére. Mivel hatalmas tömeg hullámzott a várban – amúgy is láttuk már a főbb nevezetességeit – hát csak leültünk egy sörre, és néztük a sűrűséget.

Sor a jegypénztárhoz.

A SÖR!

Doremi és a cafe latte.

Doremi, a várúrnő.

Irány az óváros! Na, az inkább megérte. Úgy vélem, az egy főre eső pénzváltó és perecárus (mindenképpen meg kell kóstolni) két fő.

Etetők és itatók fölös mennyiségben, fűszerezve rengeteg templommal és korabeli házakkal. Ja, és nem mórikálták magukat: a pijalnia az piálda, vodka és sör, ahogy köll.

Figyelmeztetés: bármelyik búzaszőke, kék szemű, angyali mosolyú lengyel leányzó simán asztal alá iszik bárki magyar macsót!