Az úgy kezdődött, hogy vettem egy hotelcsekket.

Az úgy kezdődött, hogy vettem egy hotelcsekket.

Az egy olyan állatfaj, hogy több értékben lehet vásárolni – én 1-7 naposat vettem, 3.500 huf-ért, ami azt eredményezte, hogy max. hét éjszakát tölthet el vele az ember az Eurorest szállásain, ami fizetővendéglátótól szállodáig terjed, egész Európát lefedően, de csak a napi érkezésért (félpanzió)kell – kötelezően – fizetni. No, én megkínáltam vele Doremit születésnapi ajándékként, hogy ugyan már, válasszon kedvére valót. Mondta, hogy még nem volt Lengyelországban, hát akkor menjünk oda.  Rendben. Irány Malopolska, Poronin, Magdalenka vendégfogadó, három éjszaka. Felhívom őket, egy kedves női hang közli angolul, hogy szeretettel várnak, de nem baj-e, hogy amikor mi mennénk – május 2-től – vélhetően sokan lesznek, mivel hosszú hétvégéjük lesz. Mondom, nem baj, mert az, hogy sokan, az Montenegró tengerpartja főszezonban, nem egy 12 szobás vendégfogadó. Jó, akkor beírja a naptárba. Mondjam a nevem? Nem kell, beírja, hogy magyarok, két fő. Igaz is, minek több?

Pénteken hajnali nyolckor indultunk, 322km, a gugli szerint 5,5 óra – gondoltam, a hegyi utak miatt.  Erre Doremi közli, hogy semmi hegyi út,  E77-es, ott tesz le a sarkon. Közlöm ezt Hókefélkével is, aki máris tervezi az utat, de ő is annyit saccol.

Útnak eredénk, alig kevésbé felcuccolva, mint mikor Párizsba mentünk, annyi különbséggel, hogy Doremi ülése alatt nem figyelt ott 5 kg. Ellakrumpli. Határátlépés Sahynál –kellő képpen lepusztulva, egy lélek sehol. Azután jött egy csomó egyforma nevű szlovák falu, minden másodikat úgy hívták, hogy Túl Gyorsan Mész. Elsuhantunk az Oravánál épült fellegvár mellett – majd hazafelé megállunk -  majd egy gerendaházakból épült falu mellett – majd hazafelé megállunk   – egy  elágazás mellett, amire ki volt írva, hogy Zakopane arra (Poronin Zakopáne előtt van) – majd hazafelé arról jövünk , valamint egy aztaa, eztnézd – domboldalban nyújtózkodó temető mellett, amire Doremi hívta fel a figyelmemet, mire én odakaptam a fejem, az autó meg – szerencsémre – gellert kapott a járdaszegélytől, ami heveny dudálásra késztette a mögöttem jövő Audit – amit meg is értettem.

Doremi közölte, hogy akkor innen kezdve ő néma lesz. Csak később vettem észre, hogy Hókefélke leállt, nem fogyasztja a kilométereket, de még az E77-esen voltunk. Nosza, kiállok egy benzinkútnál, hogy megkérdezzem, merre az arra. A kútoszlopon egy cédula: kártyával nem lehet fizetni. Az eresz alatt egy motoros srác, cigarettázva – benzinkúton! Az ajtó zárva. A harmadik kirakatablak résnyire nyitva, egy fazon, aki dús bajuszával meglehetősen sikertelenül próbálta foghíjait elrejteni, közli, hogy zárva vannak. Fényes délben, zárva!  Kérdem angolul, merre az arra, nem érti. Kérdem németül, úgy se. Oroszul? Pláne. Na, kérdem szlovákul – elvégre egyesek szerint a szlovák a lengyel egyik dialektusa – hogy merre van Zakopane? Erre felvidul, és közli – lengyelül – hogy menjek tovább 2 km-t, majd forduljak jobbra, és az oda visz. És lőn. Elérünk egy kereszteződésig, ahol tovább Krakkó, jobbra vissza Zakopane. Összesen három autó várta előttem, hogy beengedjék a forgalomba, de eszük ágában sem volt. Akkor még nem ismertem a lengyelek közlekedési kultúráját, ami nem ismeri az előzékenységet és az udvariasságot.  Na, végül irányba álltam. Hókefélkét oldalba vágtam, erre újra tervezett. Kétsávos autóút, rohanásra csábít, de, ha a kanyar előtt az van kiírva, hogy 60, akkor meg se próbálj bemenni 65-tel, mert nem tudod tartani a spurt. Doremi rendesen kapaszkodott a majrévasba, én meg ráadásul láttam, amit Hókefélke előre jelzett, hogy az nem s-kanyar, hanem egy s-be oltott 180 fokos visszafordító egy sikánnal a végén. A táj csodaszép volt, csak hogy én azzal voltam elfoglalva, hogy túléljük a hegyi utat, Doremi meg ugyan időnként ki-ki pillantott az ablakon, de, ahogy emlékszem, olyan semmit látó szemmel. 

Végre Poronin – távolban már a havas csúcsok, csodaszép látvány – és Hókefélke tényleg a ház előtt tesz le!  Egy tipikus lengyel (szőke, kékszemű) asszonyka fogad, mosolyog: maguk a magyarok?  Tak. Akkor isten hozta magukat, 5 órakor vacsora, 8 órakor reggeli, itt a kulcs, érezzék jól magukat, szoba 2. Semmi luxus, de a fürdőszoba leválasztva, az ablakok a hegyoldal fenyőire néznek – nomeg a szomszéd udvarára.   Minden esetre a távolból idelátszanak a havas hegycsúcsok.  Kipakolunk, berendezkedünk. A vendégfogadónak nincs szeszmérési joga, de Helenka – a tulajdonosnő – közölte, hogy három házzal arrébb van egy kisbolt, ott mindent megvehetünk, nyugodtan behozhatjuk, ott vannak a tálalón a poharak, használjuk. Szót fogadtunk. A kisboltban lényegében minden kapható volt, tán csak 95-ös benzin nem, de a benzinkút meg az utca végén volt. Vagy 20 féle sörből kiválasztottam két doboz 8%-os Karpackie-t, azután kérdeztem a pultos csajtól, hogy valami igazi minőségi pálinkafélére vágyom. Erre a kiscsaj – volt vagy 150cm, 35 kg és 18 éves – mutogatja, hogy Bols, meg Finlandia, meg Cezar konyak, JB…végre felfedezem a jó öreg Vodka Zuborovka-t (tudjátok, címkén a bölénnyel, üvegben a fűszállal, nevetséges 18 zlt-ért. Győzelem!

Irány az étkező, beöntjük az aperót, jön a vacsora. Gombakrémleves, rántott hal, krumpli gombóccal. A hal tonhal, de valódi, és nem kockára fagyasztott cba-s. Doremi persze kijelentette, hogy ezt le kell járni, különben is, nézzük meg Poroninban a Stary Grad-ot – amilyen neki, persze, nincs, de azért menjünk. Ha Doremi, akkor persze, templom.  Merre is? Hát, irány a harangjáték – mert az volt neki – meg a trombitaszó, a toronyból. Egy templomi ember létráról nemzeti és vatikáni lobogókat tűzköd a tartókba, kérdezem, szabad bemenni? Szabad hát! Ő is jön be, és udvariasan tartom az ajtót, míg befordul a létrával. Doremi, persze, fényképez.   A templomi ember közli, hogy teljesen felesleges, mert úgysem fog sikerülni, de várjunk csak!. Eltűnik a sekrestyében, majd visszatér egy fényképes ismertetővel a templomról. Miután veszi, hogy nem lengyelek vagyunk, jó hangosan, hátha úgy jobban értjük, elmagyarázza, hogy ez a templom piszok régi, 1828-ban építették, egyszer, 1990-ben  átépítették, maga II. János Pál szentelte újra, egyébként ő már 42 éve szolgál itt a templomban, eddig négy pápát is túlélt. Majd továbbra is kedélyesen üvöltve közölte, hogy oldalt, a templom mellett van egy kegyhely-emlékmű, II. János Pál pápa szobrával. Megtekintettük. 

Akkor tűnt fel, hogy majd’ minden házon a pápa képe, felvirágozva, a Vatikán színeivel díszítve, a kertekben apró házi kápolnák, szintúgy, kiderült, hogy a szenté avatása alkalmából volt ez az áhítat.

A szállás felé menet útba ejtettük a temetőt: annyi művirágot én még temetőben nem láttam, mint ott, de érdekes módon, nem tűntek művinek!  A kis olvasólámpa nem működött, ettől Doremi teljesen kétségbe esett, hogy akkor ő most hogy’ fog elaludni, mert a tv se működik! Dehogynem működött, csak éppen be kellett dugni a konnektorba. Volt vagy 20 csatorna, csakhogy mindegyik lengyel. Az egyiken ment egy sorozat – asszem, a Démonvadászok – de alámondásos volt: egy férfihang szinkronizált férfit-nőt, meglehetősen érzelem nélküli hangon, de legalább néha átjött az angol szöveg, így valamit értettem belőle J

Fűtés, na, az nem volt. Hogyisne, május 2-án?  Viszont volt jó vastag vattapaplan, nehéz, mint a kő, meg olyan pléd, amit az erdélyiek árulnak a kínai piacon. Odaadtam Doreminek a távirányítót, no, drágám, szörfölj, ahogy szoktál. Mit mondjak, 10 perc múlva már mélyen aludtunk mindketten.

Másnap irány Zakopane.