Doreminek megvan az a jó szokása, hogy feltérképezi látnivalók felől a célterületet, és azután kíméletlenül végigvonszol rajtuk. Ez Opatiában egy bazilikát, két templomot, egy parkot és a tengerpartot jelentette.  Mondjuk, maga a parti sétány is van vagy 3 km, ez ugyebár, oda-vissza hat. Doremi szerint van balra egy kis halászfalu, amit a bédekker is ajánl, különösen a tengeri eledeleket illetően. Igaz, hogy a legajánlottabb halas étterem hétfőn zárva van, de csak van helyette más. Volt.

Hét ágra sütött a nap, de az árnyékos oldalon a hideg szél volt az úr. Node, ha már sétány, akkor sétálunk – egészen a Lido nevezetű létesítményig, elvégre ott heverdel alkalmatosságok vannak és a tenger ott locsog az orrod előtt. Hölgyeknek ajánlom a pelinkovácot ( amolyan gyomorkeserű-féle, de csak féle) lime és jégkocka feltéttel fenséges ital.

Nade haladjunk, irány a halászfalu, Volosko. Valóban, a parton egymást érik az etetőhelyek. Ami igencsak vonzó:  ha valahol leteszi a seggét a fáradt vándor, tuti, hogy pillanatokon belül asztalokat és székeket terítenek köréd-alád, és máris azon veszed észre magad, hogy rendeltél valamit, akár csak egy kávét, pedig csak a sirályok röptét akartad nézni.

Voloskoi háztetők.

A’propos: kávé. Leülsz bármelyik szálloda vagy étterem, de akár csak egy parti büfé teraszár5a, és rendelsz egy kávét, akármeddig elücsöröghetsz ott, nem néznek ki, a pincér nem sertepertél körülötted, hogy még mit hozhatna, újság, cigaretta és nyugi.

Ha már halászfalu, csak nem megyünk el a tenger gyümölcsei, vagy parázson sült garnéla, esetleg lábasfejű, netán kagyló nélkül! Nos, elmentünk. Nézem az árakat: egy adag tenger gyümölcse 300 kuna (1kuna=42 huf), a garnéla, kagyló 500-ig is felmegy. Mi lenne, ha nem halászfalu lenne?

Balszerencsémre Doremi meglátott a tetők felett egy templomtornyot, naná, hogy oda fel kell menni. Naná, hogy lépcsőkön, naná, hogy zegzugokon. Lefelé menet megmakacsoltam magam: az éttermek sora után ott szerénykedik egy kis bár-féle, falatnyi asztalokkal a körömnyi kis terecskén, és CSAPOLT sört is mér! Doremi belátó, ráadásul szomjas is volt. Rendes kis hely volt, 6 féle csapolt sörrel, ráadásul még a fröccsöt is ismerték – aminek a magyar kiejtését a pultos kislány villámgyorsan megtanulta.

Indíts visszafelé, de nemámhogy a szállodába, egy francot, tovább, dél felé, csak, mert a sétány egészen Lovranig visz. Szívás: a sétány ugyan addig visz, de balra zord sziklák alatt a tenger, jobbra zord kerítések mögött télire zárt villák, üzemen kívüli szállodák, és sehol egy SÖRFORRÁS! Végre feltűnik a távolban egy fehér vitorla. Na – mondom – ahol hajó van, ott marina is van, ahol marina van, ott sör is van. Nyertem: egy kávézó a kikötő kellős közepén, s benne CSAPOLT sör! Hanemhát, hol a bánatban is vagyunk? Nézem az üzlet tábláját: lovrani közigazgatás alá tartozik. Kérdem a pultos leányzót: Ičići.-ben vagyunk. Sehova tovább! Ez is 3 km volt! Irány vissza a szállodába, de már a gyalogjárdán.

Erről van szó.

Az oldalbejárat.

Útba esik egy elhagyott villa, hatalmas ősparkkal. Ha egyszer  sok pénzünk lesz, megvesszük, és kialakítunk benne egy nyugdíjasoknak való szállodát. Mármint gazdag embereknek, akik nem akarják/tudják otthon hagyni a tengeri nyaralásuk alatt a fatert/mutert. Doremivel megegyeztünk, hogy az öregekért kauciót kérünk, nehogy véletlenül a nyakunkon maradjanak, legalább a hazautaztatásukra legyen meg a fedezet. Amolyan senior betétdíj…

Nem messze a szállodától általam ismeretlen okból egy kerítés mögött wudu-szertartáspark vagy mifene díszlik az út mentén.

A város felett magasló hegycsúcson – természetesen – egy templom döfi tornyát az égnek. A sarkon egy piros kör jelzi, hogy azon a jelzésen lehet feljutni hozzá. Doremi már majdnem kísértésbe esett, amikor hál’istennek elolvasta a hozzá való másik jelzést is: sv. Izé 1,5 h. Kihagyjuk, pedig biztosan csodálatos a kilátás onnan. A szálloda éttermében a szomszéd asztalnál ülő házaspár legalábbis áradozott a kilátásról. Már éppen készültünk leborulni kitartásuk előtt, amikor szerényen bevallották, hogy biza, ők autóval mentek odáig, csak az utolsó 200 métert tették meg gyalog…

Nekünk a Szűz Máriáról elnevezett bazilika jutott, annak lépcsőjéről is szép volt a kilátás. Ahogy odabent nézelődünk, odalép hozzánk egy idősödő templomszolga, és mesélni kezdi a templom történetét. 1988-ban kezdték el felújítani, és 2002-ben szentelték újjá. A főhajó oldalsó oszlopait Tirolból szállították le, az út három hétig tartott. A végén megkérdezte: talán vettünk itt egy házat, vagy csak úgy vagyunk errefelé? Ezek szerint Opatiában van elég magyar háztulajdonos, aki ráadásul még templomba is jár…