Az úgy kezdődött, hogy mondtam Doreminek, ugorjunk már el Krakkóba, egyszer ugyan voltunk már ott, de csak kutyafuttában, most szánjunk rá kicsit többet. De hát, olyan hosszú az út! Hosszú, de luxusbusszal megyünk, nem lesz fárasztó.

Nem is volt. Ásványvíz a jegy mellé, repülő ülések, wifi, az előző ülés fejtámlájába épített notebook, ingyen kávéautomata, fedélzeti wc. Na, ez utóbbi nem éppen klausztrofóbiásoknak való. Leginkább a tengeralattjárók hasonló célú helységeire hasonlít: vállban szűk és csak görnyedten lehet belépni, de hát ott úgyis ül az ember.

Az indulásnál odasorakozik egy roma család is, na, gondolom magamban, lesz műsor, mert egy hatfős roma család nem éppen halk, de nem, szavukat se lehetett hallani. Ja, lengyel romák voltak. A mama tőlem kérdezi meg – miért pont tőlem, nem tudom – hogy ez a busz megy-e Varsóba? Mondtam, nem, ez Krakkóba megy. Úgy is jó. Ki érti ezeket a lengyel romákat?

Megállás sehol, csak a szlovák-lengyel határnál, részint technikai okból, részint útlevél ellenőrzés céljából. A roma családfő sustorog valamit a sofőrrel, az átballag a pénzváltóhoz, és egy köteg euróval tér vissza. Ügyes.

Doremi egy cseppet unatkozott, és elkezdett a notebookon passziánszozni. Nem kellett volna. Krakkó elővárosain keresztül – lévén, hogy úti munkálatok voltak – csak gáz-fék üzemmódban himbált minket előre a sofőr, ami nagyon nem tett jót Doreminek.

Mire a végállomásra értünk, eléggé rosszul volt. Ott meg zaj, tömeg, kipufogók füstje, ebből mi lesz? Hát az lett, hogy megkerestem a női wc-t és hagytam egy cseppet Doremit regenerálódni.

Azután keressük meg, hol is van a  19-es villamos megállója? Az első, akit megkérdeztem, nem tudta, de azt mondta, hogy valahol arrafelé. Valahol arrafelé megkérdeztem egy egyetemista kinézetű lányt, ő tudta. Elcipeltük addig a bőröndjeinket – naná, hogy az én görgősöm beszart, és nem tudtam kihúzni a nyelét – majd beálltunk a megállóba. Még jó, hogy megkérdeztem, merre is van a szálloda, mert naná, hogy az ellenkező irányba álltunk.

A villamos szupermodern, légkondicionált és potyabiztos. Amikor felszáll egy ellenőr, a villamos vezetője automatikusan lezárja a jegyérvényesítő masinákat. Vitatkozni nem érdemes, úgyis neki van igaza. A megállókat hangosan is közlik, meg monitor is vetíti. Az itiner szerinti megálló eggyel tovább volt, mint a szálloda, így kurva melegben cipeltük tovább a cuccunkat a szálló bejáratához.

Az egész kurvára szocreálnak tűnt, mondtam is Doreminek, ez vagy kórház, vagy nyugdíjas otthon lehetett (erre utalt a folyosók linóleumborítása, oldalfalakon az ütköződeszkák, az egykori nővérszoba és a bazi nagy társalgó.) A szobában tusolókabin, az utcai fronton végig vaskeretes ablakok, ennek megfelelően több folyóméter őskori radiátor.

A biztosítéktábla.

Kérdezem a recepcióst, van-e itt a közelben valami kioszk, ahol némi komlólevet tudnék venni, mert kiszáradtam. Kioszk, az nincs, de van egy Tesco nem messze, ott vehetek. Nos, sörből ha nem volt ott 50-60 féle, akkor egy se. Nomeg, a híres-nevezetes Zuborowka, tudjátok, a bölénycímkés. Abból szerény volt a kínálat, csak nyolc féle ácsorgott a polcon.

Na, akkor kezdjünk bele a városba. A villamosmegállóban jegyautomata, lengyel és angol nyelvű kijelzővel és alacsony fényerejű – naná, erősen sütött a nap – érintőképernyős menüvel. Magam részéről eljutottam egy szintig, de ott feladtam. Egy segítőkész fiatalember lejátszotta helyettem a maradék pályákat. Köszöntük szépen. Leülünk, utánunk jön a fiatalember, hogy ott felejtettünk 2 groszy-t, hozta utánunk. Egy oszlopon gomb és hangszóró. Ha megnyomod, egy hang – igaz, csak lengyelül – de hangosan közli, melyik járat, honnan-hová és mikorra ér ide, van-e rajta külön alacsonypadlós rokkantlépcső. Hát, nem BKV, az kétségtelen.

Leszállás a királyi várnál. A lakótorony praktikusan szervezett: szintenként eltolva a wc-k, hogy ne …nak egymás fejére. Mivel hatalmas tömeg hullámzott a várban – amúgy is láttuk már a főbb nevezetességeit – hát csak leültünk egy sörre, és néztük a sűrűséget.

Sor a jegypénztárhoz.

A SÖR!

Doremi és a cafe latte.

Doremi, a várúrnő.

Irány az óváros! Na, az inkább megérte. Úgy vélem, az egy főre eső pénzváltó és perecárus (mindenképpen meg kell kóstolni) két fő.

Etetők és itatók fölös mennyiségben, fűszerezve rengeteg templommal és korabeli házakkal. Ja, és nem mórikálták magukat: a pijalnia az piálda, vodka és sör, ahogy köll.

Figyelmeztetés: bármelyik búzaszőke, kék szemű, angyali mosolyú lengyel leányzó simán asztal alá iszik bárki magyar macsót!

Gondoltuk, ha már ott vagyunk, átugrunk Sibenikbe. 83 km, mi az nekünk? Van egy lehetőség a magistrálén, a hegyeken keresztül Biográdig, majd onnan le, becsatlakozni a 8-as főútra, na, ott már Sibenik van a végén, vagy fel az autópályára. Mivel rühellem az autópályát, hát beadom Hókefélkének, hogy merre is, szépen kiköböli, közli a távolságot és az időt, majd szép csendesen sztrájkolni kezd, és nem hajlandó elindulni. Mondom, sebaj, akkor majd a 8-ason, az tengerparti út. Igaz, ahhoz vissza kell kerülni Zadar felé, de az ipari negyedből már ki van táblázva. Nosza. Persze, azért hozza rám a frászt rendesen, mivel egy darabig azt jelzi, hogy felvisz az autópályára, de azután csak besimul a hétköznapi rendbe.

Jobbra tenger, balra szalagfalvak, számtalan apartmannal, cimmer ferivel, nameg olajfa ligetekkel és fenyőerdőkkel. Sajnos, minden évben akad, ami leég. Gondatlanság? Szándékosság? Ki tudja?

Megérkezünk Sibenikbe, a szokásos kérdés: hol parkoljunk? Tábla mutatja: városi parkoló. Behajtunk: hatalmas tér, tele tegnapról maradt víztócsákkal – nagy eső volt, jutott belőle Posedarjénak is. Az árnyékban egy meglehetősen szakadt kinézetű pasas, de akad nála regisztráló masina, mégiscsak ő lehet a parkolós ember: 20 kuna egész napra.  Két kérdésem volt: hol lehetne pisilni? Int maga mögé: bárhol. Merre lehet besétálni az óvárosba? Ott az út túloldalán, le a lépcsőn, azután már odatalálnak.

 Lőn. Ahogy baktatunk, újabb parkoló, éppen két mikrobusz kanyarodik be, egri vízipólósokkal. Naná, ott az uszoda, nomeg odalenn a plázs. Ki is van írva: parkoló csak a plázs vendégei számára! Azt meg ki a bánat tudja? Amúgy a plázsa tényleg szép, csak éppen egy fia árnyék sincs, persze, bérelhetsz napernyőt.

Parti sétány, tenger jobbra, hegyoldalra kapaszkodó házak balra.

Azért a sétányon akadt némi látnivaló.

Pechemre Doremi felfedez egy lépcsőt – megint lépcső, a k…va életbe! – amihez ráadásul tábla is jár, mi szerint ez felvezet egészen St. Mihály erődig. És tényleg. Igaz, mire felértünk, én már meglehetősen oxigénhiányos állapotba kerültem.

Kérdezek egy ott sertepertélő asszonyt, hogy hát, hol is a bejárat? Hát van erre is, meg arra is. Az arrához meg kell kerülni a citadellát, az erre közelebb volt. Belépés: 50 kuna. Ennyiért kapsz némi kőfalat és panorámát. Kihagytuk. Egy másik hegycsúcson egy másik erőd, a St. János, Doreminek jeleztem, hogy eszébe ne jusson, mert komolyan veszélyeztetné a kapcsolatunkat, de belátó volt.

Vissza a sétányra. A fíling ugyanaz: hogy’ a bánatba hordták fel ide az építőanyagot, ráadásul még egy éjjeli szekrénnyel se lehet bekanyarodni, hát még a nagyi kommódjával? 

Sv. Jakova székesegyház: szép nagy, Doreminek való. Én majd odaki megvárom. Besorol egy japán turista csoportba, nem szándékosan, mivel csak kifelé jövet veszi észre a táblát – és a jegyszedőt – mi szerint látogatás = 15 kuna. Mondjuk, annyira japánnak nem nézett ki, de ki a fene törődött vele, amikor volt a csoportban egy 2m-es rőtvörös japán is?

Ez, biza, a városháza, + némi vendéglátóipar.

Az óváros Sibenikben is olyan, mint máshol: két főutca hosszában, tele üzletekkel és számtalan kis utca keresztben, ahol minden talpalatnyi helyen kínálnak ételt-italt.

Az óvároshoz csatlakozik a piac. Kb. olyan, mint a józsefvárosi, csak kínaiak nélkül. Három dolgot keresünk: prsut-ot – szélben szárított sonka – sajtot  és kajmakot (átmenet a tejföl és a túró közt). Ez utóbbit mindenkinek ajánlom. Készítőjétől függően van kenhető állagú – amolyan krémsajt – és a liptóihoz hasonló állagú. Eszméletlenül finom, csak nem éppen diétás. Sonkát, sajtot találtunk, de akárhol kérdeztem, kajmakot senki nem tudott felajánlani. Indulunk visszafelé, Doremi kiszúr egy sajtárust, kérdezzük már meg! Megkérdeztem, naná, hogy volt neki.

Útba esett egy furcsa kis oázis, amolyan teknőssziget. Szemlátomást nagyon élvezték.

Visszafelé találkoztunk az egri pólósokkal is, az utánpótlás csapat lehetett, edzőtáborban, törülközőt lengetve, vidáman fecsegve indultak a plázsra, fürödni. A fene se érti, egész nap vízben vannak, erre pihenésül is abba mennek?

A hetedik napon – lévén, hogy akkor isten is megpihent – már csak strandoltunk, meg bureket ettünk, meg csokis fánkot, meg fügét. Vacsorázni elmentünk Antonióhoz: hangulatos, terméskő és fagerenda foglalatú étterem, széles ételkínálattal. Megkockáztattam az egyik délszláv specialitást, a crni (fekete) rizottót, ami bizarr kinézete ellenére igencsak finom. Más-más módon tálalják, mikor, mi van. Én kalamárival elegy kaptam, ízlett.

Azért Doremi se hagyta magát, ő razsnicsivel búcsúzott Posedarjétól. Nomeg, egy korsó sörrel.

Szerdára már csak a takarítás, összepakolás maradt, és irány Budapest. Zágráb után nem sokkal van egy Crodux benzinkút, amihez tartozik egy gyorsétterem is, kb. olyan, mint a Marche, csak fele olyan drága. Ajánlom mindenkinek, aki hazafelé megéhezik. Vagy egy isteni levesük, a winer gulaš– nem, nem bécsi, - ami egy sűrű bableves csuporban (nem a szabvány 3 dl J), füstölt hússal és kolbásszal. Én a tengertől több száz km-re grillezett polipot választottam – a tengerparton megfizethetetlen volt.

Hazáig már semmi érdemleges nem történt. A határon, természetesen, megnézték a csomagtartót, de nem csempészáru miatt. Tiszta szerencse, hogy a parton hagytam azt az emlékkövet…

Csak azért, mert arrafelé a soknál is több szent található, de még a települések elnevezésében, hát még a templomokéban! Az a kis szigetecske, sv. Duh pl azt jelenti: Szentlélek.

Tehát a henyének szántuk e két napot: csak mi, és a tenger. Ez utóbbinak nem volt kifogása ellene.

Szombaton a már megszokott hangulatos öbölstrandunk Novigrádban. A tenger változatlanul tükörsima, a szél enyhe, a víz hőmérsékletét – mondjuk úgy – meg kell szokni. De, ha már benne vagy, a mélyebb részekbe érő lábadon simán lehet érzéstelenítés nélkül tyúkszemet irtani.

A messzi távolban Doremi testgyakorol.

Most nem voltak magyarok, de volt nagypapa és nagymama, meg Tomek és Matej. E két utóbbi egy testvérpár, még nem iskoláskorúak. Namármost: ha Matej éppen nem nyúzta Tomeket, amitől a Tomek méltatlankodott hangosan, akkor Tomek ordított, hogy a Matej nem adja oda – mind1, mit, de nem adja – ehhez csatlakozott a nagymama hol Tomek, hol Matej kiáltásokkal. A nagypapa hallgatott. Megértem, ő pihenni jött.

Mondjuk, mi is, de hát, nem mi voltunk otthon. Aztán ehhez csatlakozott még kicsit távolabb – úgy 50 méterre – egy, a beszédet, mint emberi kommunikációt használni még nem tudó kiskrapek, aki kizárólag kb. 150dB-es 1500mHz-s visításokkal kommunikált a szüleivel. Hál’ istennek, fél egy táján bealudt. Amúgy tényleg élvezet volt a parton henyélni.

Ebédelni lementünk a fast-foodba. Amúgy a tengerparti gasztronómia kínál jobbnál jobb halételeket - a sétányon akad egy bisztró is,  erre szakosodva - csak hát, az árak! halak, polipok, kagylók grillen: 200-250 kuna, haltál: 300 kuna. Magyar nyugdíjasnak...A parton egy 1,5*1mes rácson kb. négy féle húst sütöttek nagy mennyiségben – privát használatra. Felkérdeztem a sütőmestert, hogy hát mégis, miből van a parázs? Mert hát, bőven volt a tepsiben a rács alatt. Hogy miért érdekelt? Korábban vettünk a hentesnél kész csevabot, és én megígértem Doreminek, hogy a kerti grillen majd jól elkészítem vacsorára. Mert hát, kerti grill – természetesen – tartozéka volt a háznak. Volt grillbrikett is, na, mondom, már csak gyújtófolyadék kellene hozzá. Az, kérem, nincs, mi több, Posedarjéban nem is ismerik, mi fán terem. Kérdem a szembe szomszédot, hogy nekik tán esetleg? Az nincs, de készségesen adtak egy zöldséges ládányi szőlővenyigét és némi puhafát, hogy azzal jól alá lehet gyújtani. Hát, nem lehetett, mivel a grillezési időre jól beborult és esett, így hát a csevabot kénytelen voltam a tűzhelyen megsütni. Mit mondjak, nem volt az igazi.

Vissza a grillmesterhez: aszongya, hogy ő ugyan tölgyfából csinálja a parazsat, és a beindításához némi olívaolajat használ. Köszöntem a tippet. A fast food után, persze, estére csak valami lájtos kívánkozott, nevezetesen sajt, kulen (isteni vastagkolbász), szőlő, kenyér, vörösbor.

Terveztem, hogy készítek egy feketekagyló levest – ezen majdnem összevesztünk Doremivel, mivel ő akarta főzni - , én franciásan, ő csak úgy, meztélábasan  - mert hát, ott volt a főtéren a halasbolt, friss halakat és kagylókat ígérve. Kétségtelenül ott volt – zárva. Volt ugyan a főtéren egy teljesen szabványos halaspult, ahol egy helyi asszonyság árulta a hajnali fogást, de kagylója, na, az nem volt.

Helyette csináltam lecsót. Aki helybéli alapanyagokból kívánja elkészíteni, annak javaslom, bolondítsa meg mindenképpen némi erős paprikával. Csodaszép a hagymájuk, a paprikájuk, a paradicsomuk, de semmi ízük.

A főtérről, csak úgy. Van ott két kávézó: a Café58 és a Café izé (nem jegyeztem meg a nevét) – ami egyébként pizzázó is. Nomármost: hajnali 10 óra van, mindkét vendéglátóipari egység elég sűrűn beülve – kizárólag férfiakkal. Ráérnek. Újság, kávé, cigaretta. Senki pincér nem zargatja őket még egy óra multán se, hogy hozhat-e még valamit? Amúgy elég hangosak. Azt hinnéd, hogy veszekednek, de vagy éppen az aktuális választásról cserélnek véleményt, vagy a helyi focicsapat edzőmeccséről. A kb. 3500 lakosú településnek műfüves, világításos pályája van. Azt a falábú Gyurgyevicst mér régen le kellett volna cserélni, arra se volt képes, hogy beletegye a csülkét a Subics beadásába, pedig oda tette a lábára, a Poszavác-gyerek meg ott ül a kispadon, sokkal jobb, mint ez a málé! Mindezt olyan vehemenciával, hogy azt hinnéd, mindjárt ölre mennek! De nem. Csak délszlávok.

Vasárnap a városi strand. Nem sokan lézengenek. A büfé gazdája is előkerül, elszállítandó a göngyöleget, de nem kapkodja el. Leül a teraszra, bont egy sört, rágyújt, elnézegeti a tengert. Később jön egy ismerős, annak is bont egyet, csak úgy, grátisz. Ismerős anyuka a gyerekkel: leoldja a lakatokat a jégkrémes ládáról, és, bár ingyen adja, szabadkozik: bocs, de már csak két féle maradt. Megjön a szállító, annak is bont egy sört, magának még egyet, és erőt gyűjtenek a pakoláshoz. Amúgy Horvátországban zéró tolerancia van…

Közben megérkezik két, kicsit korosabb barátnő, nem messze leheverednek az árnyékba. Eddig nincs is semmi baj. Hanem hamarosan hat főre szaporodik az asszonykórus, fekszenek szépen, egymás mellett, és eszmét cserélnek – nem kisebb hangerővel, mint délelőtt a férfiak a presszóban. Ha jól veszem ki szavaikból, biza, receptekről van szó.

Doremi nagy kőgyűjtő, amerre csak jártunk, hozott haza magával pár követ – talán csak Párizsból nem, mert a Szajna ott épített partok közt fut. Itt is vadászott magának fél maréknyit, aztán talált egy igazit, hogy de jó lenne azt hazavinni Mogyoródra, és kirakni az alsó virággrupp mellé, olyan jól nézne ki! Mondom miért ne? Elkapkodtam. A kő tényleg jól nézett ki, de volt egy hibája: nyomott vagy 35 kg-ot. Nagy elszánással elcipeltem félútig, de ott szépen ledobtam a földre, és kijelentettem, hogy majd jövőre. Biztosan meg fog várni addig. Bele gondoltam, hogy 1) az anyósülés mögött nem fér el, csak a hátsó ülésen, de én oda be nem emelem, az tuti, mert részint a lumbágóm, részint az aranyerem bánná, azután 2) mit mondok a határon, hogy nem, kérem, ez nem migráns, csak egy emlékkő?

Nem véletlen, hogy mániákusan Dalmáciát emlegetek. Mert kérem, vannak a horvátok, és vannak a dalmátok. Nem ugyanaz. Mi több, az se mindegy, mit, hogyan ejtesz ki. Mert pl. a köszönöm szépen három formában is ejthető: hvala lipa, hvala lepo, hvala lijepa. Azonban ezek közül az egyik szerb kiejtés, amit nem igazán díjaznak. Megoldás: hallgasd meg, hogyan mondja a sorban előtted álló.

Amúgy, ha valamit rosszul mondasz, készségesen kijavítanak. Ha legközelebb is úgy mondod, akkor képtelen vagy tanulni.

Tehát harmadik nap, nehogy már tespedjünk! Cserépszavazás lévén – vagyis, Doremi döntött – irány Zadar, pénteken biztosan nincs ott tourist haunt – vagyis rémálom.

Hókefélke se kellett, mivel minden tábla Zadar felé vezényelt, azon belül meg a centar felé. Az ilyet Horvátországban érdemes követni, mert tényleg oda vezet. Nodehát, hol parkoljunk? Merthogy, már a centarban vagyunk. Minden felé akad szabad parkoló, csakhogy időzónásak, bedobósak, telefonosak. A franc se akar roamingon keresztül parkolni, ott van jobbra egy sorompós, na, oda becsűrtünk.  Jól tettük: III. Díjkategória, 3 kuna óránként (beljebb már 6), közvetlenül az óváros fala tövében. Én biztos, ami biztos, megkérdeztem egy öregfiút, merre is az óváros, mire közölte, hogy messze. Nem hittem neki, hát elindultunk. Kb. 300 m-re nyílott a falon egy kapu, még csak nem is kicsi, és nem is zárható. Na, ott az ember azonnal a piacra jutott, minek két része volt: termelői meg bazár. A termelőin, hacsak ránéztél valamire, már kóstolásra kínálták, bármi is volt az. Mondjuk, némely leveles félétől valahogy ódzkodtam. A bazárban meg amúgy minden.

A piacot körbeveendő akadt egy szupermarket, miben – mint mindenhol máshol (olcsó étkezésre vadászóknak ajánlom) – van egy kifőzde-pult, sok finom falattal. Nézem: pacal! Ami, mondjuk, hazánkon kívül csak itt tálalt ehetőként. Csordul a nyálam, Doremi kérdi, vegyünk (na, milyen életem jobbik fele? egy nő és a pacal!)? Mivel az árcédulák meglehetősen sűrűn sorakoztak, különben se tudtam horvátul a pacal nevét, tétováztam. Előttünk egy helybeli telepakoltatott egy, a magyar mértékkel gulyásleves elvitelre c. műanyag ibriket. Doremi – aki végtelenül gyakorlatias – lekövette a pénztárig: 250 kuna, azaz kb. 11ezer huf. Valahogy elment tőle az étvágyam.

Akadt ott pekarina is, na, kérem, ha valaki nem akar okvetlenül étteremben jóllakni, annak termékeit egy joghurttal lekísérve simán el van fél napra – persze, csak, ha nem szénhidrát érzékeny.

Zadar, mint olyan, teljesen mind1, milyen nap van, nyüzsög. Van neki a parti sétánya, meg az óvárosa, amit leginkább keresztbe érdemes felkockázni, hosszában ugyanis van a Siroki – micsoda véletlen, széles – ulica, ahol lényegében minden van, ami szem s száj ingere – már, ha valaki szereti a Prada mellett a szendvics pultot – amit mindenkinek ajánlok megpróbálni, mivel egyik díszpéldánya bagett méretű, és kívánság szerint pakolják meg bármivel. A Sirokitól beljebb, a part felé párhuzamosan vonul egy kis utca, ami gyakorlatilag minden m2-én – de szó szerint - kulináris élvezeteket kínál. Igaz, akadt ott egy peep-show is. Ha jól sejtem, az is egyfajta élvezet.

Maga a város építészetileg erősen bizánci benyomást kelt. Ott van pl. a főtér, a maga jellegzetes bazilikájával. Belépés 50 kuna – egy adag csevab ára egy étteremben – és belül nincs más, csak ódon hangulat – már, ha a lepusztult belsőt annak lehet tekinteni. Kihagytuk.

Odafelé egy sirályitató.

Hanem a sétány végén ott van a tengeri orgona. Ez nem más, mint egy lépcsősor, ami belül üreges, a tenger felől meg a hullámokra nyitott.

A hullám, mert az már csak olyan, oda bétolul, és kiszorítja a levegőt, ami a lépcsőkbe épített sípokon keresztül távozik. Nyugalmas tengermozgásnál meglehetősen monochróm a hangzás, node, ha jön egy hajó! Egyrészt, kitágul a skála, másrészt, az alsó lépcsősoron sziesztázók holmija mélán bemosódik a tengerbe.

Mindenkit megnyugtatok, Doremi nem egy sípon ül.

Itt meg van egy sellő...már, ha az.

Zadar után irány Nin. Részint, mert ott tengeri sókitermelő van, múzeumostól, részint, mert csak. Útközben akadt egy odojak-forrás, ami Doremi kedvence. Egy adag sült malac mennyei! Nodemajd, visszafelé, most még úgy sincs kész.

Nin érdekes kis település: egy áthidalás végén egy szigetecske, aminek hosszában van egy utcája, körbe meg semmi. Igaz, a messzi távolban akad egy földnyelv, amit dagály idején bokáig érő víz borít, de legalább be lehet gyalogolni rajta egy sóderkupacra, amin szintén nincs semmi. Ja, és van egy római település rom is.

Én megértem, hogy egy csónaknak jobb, ha bedagadnak az eresztékei, nade ennyire?

Én, Nin- kerülés után, de ami még tragikusabb: ALKHOLMENTES sörrel, cseppet agonizálva.

Ott volt a sókitermelő is, de valahogy – mivel ezerrel égetett a nap – nem volt kedvünk meglátogatni.

Az persze természetes, hogy belépvén a városkapun, megszólít egy vérbeli otthonkás magyar asszony, hogy ugye, magyarok vagyunk? Azok. Honnan? Budapestről. De mégis, azon belül? Merthogy ő csepeli. Nomeg, itt vannak nekik apartmanjaik (!!!) – basszus, valamikor meg a vasmű főkapuja előtt a Lenin-szobor kezébe zsíros kenyeret adtak – a legkisebb, a stúdió egy éjszakára szezonban 35€, szezonon kívül 30€, éppen most megy váltani az OTP-be (tényleg van ilyen ott) mert ott nem számolnak fel százalékot, amúgy a papa azért nem jött vele, mert befokhagymázott, kint várja az autóban. Ezt Doremi később lefordította nekem: be volt baszva a jó öreg, mint az atom. Fél egy volt. Mi lett volna, ha nem találkozunk vele?

Hazafelé megálltunk az odojak-forrásnál. Mikor jöttünk, még három pirult a nyárson, mire visszaértünk, már az utolsót porciózták ki. Azért Doreminek még jutott.

Állítólag a pincér valami halk morgást hallott az asztalunk felől. Doremi esküdött rá, hogy addig fel nem áll, míg meg nem eszi. A maradékot bepakolták dog-pack-ba :)

Hazafelé, a határban azért ijedtemben vettem egy útszéli árusnál 1 kg. fügét ( gyengébbek kedvéért fige) – másfél liter dalmát vörösbort, nomeg 1 l. rakiját, ami kb. olyan, mint a mi törkölyünk, csak nem annyira durva.

A nap többi részét a felfedezett városi strandon töltöttük el, ami hasonlóan néptelen volt, mint a többi, ráadásul megcsodálhattuk a hozzá tartozó vendéglátó ipari egységet, ami szintúgy zárva volt. De legalább használtuk a székeit. Node, csak öt perc sétaútra volt a főtér, a Super nevű bolttal, ahol hűtött sört – is – árultak. Volt, ugyebár, a fél literes, meg az egy literes, meg a két (!) literes.

Valamiért a két 2 literes márka – a Karlovacko meg az Ozujsko- nem volt ugyanaz. A Karlovacko ugyanis csak  - a címke szerint – 1,845 l volt. Igen, három tizedesig. Doremi szerint EU szabvány. Az Ozujsko meg simán 2 l. Tizedes nélkül. A fene se érti ezeket a dalmátokat!

Ha már ott vagyunk, nehogy már tespedés legyen, így hát irány Novigrád. Van Starigrád is – logikus, ha van novi, van stari is – de az az öböl másik csücskében volt, és valahogy nem érdekelt, nagyot kellett volna kerülni a magistralén. Tehát Novigrád. Egy szerpentinről ereszkedünk le a partra.

Már föntről is látszik, hogy amolyan part menti város ez, ami van neki, az ott található – kivéve a várat.

Feltekintve rá már tudtam, mi a sorsom : Doremi, ha valahol egy csúcson templomot, vagy várat lát, kíméletlenül felcipel oda.  Puszta önvédelemből azért megkérdeztem egy magam korabeli uszkok kalózt, hogy fel lehet oda menni gyalog (reméltem, van valami felvonó, sikló, vagy esetleg Red Bull, de semmi)? Fel hát- mondja, és mutatja a lépcsőt is hozzá – persze, csak, ha van hozzá elég ereje! És mosolyog a bajusza alatt.  Később rájöttem, miért.  A lépcső elején tábla: Grad/Fortress 150 m. Smafuság! Aha. Vízszintesen. Ez viszont felfelé jelentett 150 métert.

Az első pihenő egy templom. Valami félreértés okán nem a hegycsúcsra építették. Tartozik hozzá egy harangláb, két haranggal, hozzá való kötéllel. Viszont atyec csak egy van, két kézzel megáldva.  De akkor ki húzogatja a harmadik kötelet? Nomeg, annak hol a vége?

A lépcsők jó léptékűek, csak éppen abból a fényes, csúszós kőből vannak, ami a tengermelléken annyira jellemző. Felfelé nem annyira érdekes, de lefelé eléggé rám hozta a frászt.  A második pihenő csak a lépcső egy fordulója, ahol babérlevelet támadt kedve szedni Doreminek – én közben azon morfondíroztam, hogy hol akad még a tüdőmben némi hely, ahova levegőt tudnék bepumpálni, nomeg azon, hogy aki mindennap megteszi ezt az utat – mert kétoldalt azért házak állnak ám – esetleg zergét tudhatnak a felmenőik közt?Mellesleg kérdezem,  odahaza nem kapható babérlevél? Apácska, te ehhez nem értsz, az nem ugyanaz. Ja, az más. Azután pihi egy terecskén, amiről kiderült, hogy vezet ám oda egy gépkocsival is járható utacska ám, de a franc se tudja, honnan?

Azért Doremi is egy cseppet megviselt. Hiába, 150 m. tengerszint feletti magasság...

A vár a XIII. században épült. Adódik a kérdés, hogy’ a francba szállították fel oda az építőköveket? Mind1, megoldották. Még a kutat is. A kilátás parádés.

Lefelé becsűrünk oldalt a keskeny kis utcákba. A házak minden elképzelhető helyen, minden rendszer nélkül tapadnak a hegyoldalra. Itt meg felmerül a kérdés: a bútort hogy’ a bánatba hozták fel. Mind1, megoldották. 

A parton – pihenésül – beültünk kávézni.  A kávéhoz panoráma is jár. Ja, meg kiérdemeltem egy sört is.

Kérdem a pincérlányt, hol is van errefelé a plázs,  megmutatja. Leraktuk a közelben az autót, és a parton közelítettük meg. Sokáig-sokáig kiépített, rajta napozóágyak, de ezek a szálloda vendégeit szolgálták ki. Megtaláltuk a természetes fövenyű részt – inkább sóder, de legalább nem csúszós kő – árnyék is volt, édesvizű tusoló is, nomeg autóskemping, recepcióval, kávézóval (sör, üdítő, tömény szesz, koktél, jégkrém, kávé), wc-vel és melegvizes tusolóval.  Mármint, ha volt hozzá kártyád, mert biza, a vizesblokk azzal nyílott. A trükk: a kávézóból el kell kérni a pultos lánytól a közösségit :)

A kemping sorompójánál van egy péküzlet, amin még magyarul is ki van írva: pékség. Csak éppen hat nyelven van zárva. A falán egy, távolsági hívásra is alkalmas telefon – az országok hívószámainak listájával – helye.

A plázson alig valaki, persze, munkás hétköznap van. Azért később települ mellénk – no, hál’istennek, nem közel – egy népesebb família, akikről jól hallhatóan kiderül, hogy magyarok, méghozzá gazdagéktól.  A papa építési vállalkozó (honnan tudom? Üzletileg telefonált, közölvén, hogy kinn van a projekten – nem építkezés, vazze, projekt! – az embere, keressék őt), egy kutyalánc vastagságú aranyoskával a nyakában. A mama csak bálna, a vej visszafogottan vastagodó, de viszonylag csendes, a lány meg könnyűbúvár a félméteres vízben, spec  snorkellel, amibe tuti, hogy nem megy be a víz, és minden felfedezését harsányan közli a családdal: apa, láttam egy halat! Naná, majd egy cápát!

Megéhezvén, visszaballagtam a sétányra. 12-kor nyitott egy fast food, hála istennek, a hotdogon és a hamburgeren kívül volt neki csevab, razsnicsi, valami tésztaféle és a lényeg: csapolt sör!  A működtető huszonéves csajszi elbűvölő amerikai akcentussal beszélte az angolt, és készségesen készítette elvitelre a rendelést. Amíg elkészült, elautóztam a kisbolthoz, ami elég csalós, mert a portál mögött kb. Mini-coop nagyságrendű üzlet található., gyakorlatilag mindennel. Azt már mondanom sem kell, hogy az adagunkat (csevab, sültkrumpli, ajvár) nem tudtuk mind betáplálni.

Hazafelé megálltunk sv. Duhnál. Az öböl kristálytisztára derült, benn a szigetecskén meg okos feredőzők: ugyan sziklás a part, de legalább már másfél méteres vízbe lehet beereszkedni :)

Habár a tenger mellett még ugyancsak rojtosra éghetsz napozásból kifolyólag, de azért az élet már visszafogottabb.

Az úgy volt, hogy a világ legnagylelkűbb főszerkesztője, akinek lapjába én néha-néha írogatok némi idegenszívűt, felajánlotta, hogy ha van kedvünk, menjünk le az ő tengerparti üdülőjükbe, csak úgy, grátisz, itt a kulcs, érezzük jól magunkat.  Ahogy mondani szokták, elsőre nem hittem a fülemnek, kerestem a stábot, hogy ez biztos a kandi kamera, de nem.

Így hát összepakoltuk a cuccot, és nekieredtünk. Hókefélnének beírtam, hogy Posedarje, ő engedelmesen kiköbölte, hogy 645 km, 5:50. Na persze, autóval. Nekem azonban a grafitmetál romosodása után csak egy 16 éves 1.3-as Suzuki – Hófehérke – állt a rendelkezésemre, amiben, ha bekapcsoltam a klímát, mindjárt elfogyott pár lóerő. A klímáról: van neki egy ECO állása, ami majdnem automata, érzékeli a benti hőmérsékletet, és annak változásakor ki-be kapcsol. Ezt abból lehet megérezni, hogy időnként jobban szalad az autó J.

Igazából csak Posedarjénál volt szükség rá, mert addig le se kellett mennem az autópályáról.

A ház kulcsához járt egy ENC egység is, ami egy rezgőkörös kis kütyü, amit fel lehet tölteni kunával, és azzal az autópályán külön kapun, sorállás és fizetés nélkül sutty, átsurransz. Na persze, a belépésnél regisztrál, a kilépésnél meg levonja az autópálya használati díjat, egyúttal ki is írja, mennyi maradt a számládon. Ügyes. Ráadásul 25%-kal olcsóbb, mint a tényleges fizetőkapus használat.

Megkaptuk az ukázt: van rajta valamennyi, használjátok, de az első benzinkútnál jobb, ha feltöltitek. Megolvastam hozzá a horvátországi oldalt is, hogy igen, ott majd kapok egy kódot meg egy telefonszámot, ahova sms-ben el kell küldenem a kódot, és akkor aktiválódik a feltöltés. Az első INA kútnál mondom, mi kellene, erre azt mondja a pénztárnyik, hogy majd a legközelebbi kapunál, ott töltsem fel. Igen ám, de ott személyzet csak a fizetős kapunál van. Beálltam a sorba, feltöltöttem 300 kunát (Posedarjéig kb. 190 kuna a pályadíj), semmi kódszám, semmi sms. A jónép meg türelmesen várakozott mögöttem.

Eseménytelen út után – hacsak a viaduktokon átfúvó szelet nem számítom annak, ami úgy lökdöste a max. 40 km-er száguldó Hófehérkét, hogy folyamatosan korrigálnom kellett – megérkeztünk Posedarjéba. Hókefélke közli, hogy érkezés a célhoz a baloldalt. Tényleg, ott virít a szám, hurrá, nyitnám a kapulakatot: nem nyitja. Életem jobbik fele, Doremi (mezzoszoprán kórista volt fiatalabb korában) átficcen a kert falán, próbálja a bejárati ajtót: az se nem nyitja. Nebassza! Hívom Mónit, hogyhátakkor? Milyen utcában vagytok? Hát, ahova a gps hozott. De mi a neve? Zadarska. Miután Móni kétségbe vonta elmeállapotomat, közölte, hogy az nem az a cím. Hülye Hókefélke, azt meg nem ismerte. Hol a bánatban van a másik cím? Visszafordultam. A környék üdülőtelep, sehol egy lélek, de távolabb feltűnik egy idősebb ember, megszólítom, hogy mégis, merre az arra? Az öreg úgy nézett rám, mint aki a Marsról jött: ez itt a 19, utána a többit már könnyű megtalálni. Na ja, így már könnyű, ugyanis a keresett utca sarkán álltunk. Az öreg megsajnált, ilyen hülye is csak egy magyar lehet: volt nála egy fürt szőlő, vigasztalásul odaadta Doreminek.

Doreminek nem ilyen vastag ám a combja, csak skurcban áll a kép :)

A flakonban merlot típusú dalmát vörösbor. A  rakijás poharak már üresek .)

A ház maga a szokásos tengerparti kivitel: két szint, terasz, zsalugáterek (kurvára tud sütni a nap) balkon, kilátás, légkondi, feltöltött hűtő – ukáz: kötelező belőle mindent kienni-kiinni, csak pótoljátok vissza.

Ott benn Sv. Duh kápolnája. Az is zárva.

Leírás szerint a strand 300 méterre. Tényleg annyira volt, csak éppen – tekintve, hogy piszkosul fújt a szél, és az öböl úgy 200 méterig csak térdig érő tengerrel szolgál, leginkább úgy nézett ki, mint egy ogre mocsara.Amúgy kisgyerekekkel ideális, ráadásul a vize is melegebb, mint a nyílt partnál.

A strandhoz tartozó vendéglátó ipari egység – Stars beach bar & grill, nyitva 07-04-ig, minden nap, este tánc, ahol az előzetes információ szerint csak kp-vel lehet fizetni -, zárva.  Szeptember van. A múlt héten még nyitva volt.

Na, akkor derítsük fel, hol is van egy fürödhető strand? A városközpontban leparkolva jobb felé indultunk, mert arra szabad teret láttunk, balra meg parti sétányt. Kiérünk a térre: baromi nagy parkoló és két, ugyancsak lezárt büfékonténer, meg csónakok. Egyetlen párocska matat egy motoros mellett, kérdem, hogy hol lehet errefelé fürödni? A férfi rész nem érti horvátul, nem érti angolul, nem érti németül, nem érti franciául, pedig már aktivitiztem is, úszást mímelve, meg mutogattam a vízre. A női rész szemében végre értelem csillan, és közli tört angolsággal, hogy itt nem, ott szemben a Sv.Duh-nál (ez a térdig érő öböl), de inkább a következő faluban, Maslenicában. Köszöntem szépen. Nézem az autó rendszámát: olasz, szicíliai. Miért is beszélne idegen nyelven?

Menjünk vacsorázni: két pizzázó, egy kávézó (akkor még nem ismertük Antonio-t) és a Konoba kod Bunara (ismerős? Macskajaj c. film betétdal), vagyis a szamárhoz címzett vendéglő. (a konoba átmenet a kocsma és az étterem közt)  kint a teraszon nagyon fúj a szél, hát akkor inkább odabé. Hangulatos kis félpince, udvarias pincér, majdhogynem azonnali kiszolgálás. Doremi roston sült csirkemell, sör, én csevabcsicsa, dalmát vörösbor, aperitivnek pelinkovac (amolyan gyomorkeserű-féle). Mondanom se kell, nem bírtam az adagomat megenni, de a pincér készségesen becsomagolta a maradékot elvitelre.

Egyikünket se kellett ringatni. Hanem, a dalmát szúnyog ugyancsak ravasz. Olyan picike, hogy nem látod, csak hallod, amikor a füledbe zümmög, amikor megszúr, azt sem érzed, hanem reggelre ébredve ott van a viszkető pukli. Doreminek jutott belőle, pedig önzetlenül át akarta küldeni hozzám, de én nem ízlettem neki.

Korábban szó érte a ház elejét, hogy hát a macskák.

No, kérem, ezennel kizárólag a macskákról lészen szó – majdnem 100%-ban.

Mivel Stefan Stefanovics egy végtelenül állatbarát egyed, hát csinált egy macskaajtót a bejáratiba. Persze, az is lehet, hogy csak kurvára megunta a ki- és bekéredzkedő macskák éjjeli vernyákolását, ki tudja?

Lényeg, hogy megszületett a macskaajtó, amin persze Foltoson,  Nyafin kívül a két ázsiai is boldogan ki-be jár. Egyetlen gond akkor van, ha Rumli éppen az elé heveredik le a teraszon. Akkor heveny ugatolódzás támad, tekintet nélkül, mennyire setét az éji óra, így Stefan Stefanovics – aki felettébb állatbarát – udvariasan megkéri Rumlit, hogy ugyan,  takarodna-e már végre  a helyére? Rumli megfontoltan a helyére ballag, majd megvárja, míg elcsendesedik a ház, és visszafekszik a teraszra. Ettől, persze, az egész cirkusz kezdődik előröl, még vagy háromszor, de hajnali 4-re rendszerint belefáradnak – Sefan Stefanovicsot is beleértve. Ezzel nem is lenne baj, de amikor szolgálat okán a vekker 4:30-kor csenget, akkor Stefan Stefanovics – talán érthető módon – egy cseppet morcos, és kurvaanyázik, csak úgy, szétszórva azt a hajnal hasadásába.

Szóval, itt van ez a macskaajtó, ott meg van Ami – azaz rejtélyes okból Emilia - a trikolór. Összehasonlításul a képbe belógó eszköz egy kompresszor vége.  Nos, Ami képes átgyűrni magát az A5-ös formációnál alig nagyobb ablakon, mihelyt némi, az ázsiaiak által  otthagyott kajának akár csak egy morzsányi szagát megérzi! Ugyanez kifelé is megy, ha a két, vezeték nélküli riasztó üvöltve nekirohan az éjszakának. Maud, a Barnum cirkusz kigyótestű artistanője hozzá képest egy podagrás vénasszony.

Vissza a macskákhoz.  Korábban említettem, hogy individuális szálláslakók, de akkor nagyon. Az alábbi fotón pl. Foltos éppen előadja a nagy halált.

Ezeken meg a konyhapulton adóznak a kulináris élvezeteknek (Stefan Stefanovics kénytelen ott tálalni nekik, mivel a földszinten a nyavalyás belteresek simán eleszik előlük a macskatápot).

Nyafi a díner-asztalon mosakodik. Hol máshol?  Hiába, no, nagyon tiszta macska őkelme!

Van ugyebár Emilia, hívónevén Ami, aki vihar idején leginkább bebújik egy sarokba.

 
Azután itt van Fifi, a kínai oroszlánkutya, ami azért inkább tibeti spániel, de azt meg ki ismeri? De azért a kinézete eléggé oroszlános.
 

Node, elmentünk vele hajtalankodni, és kiderült, a nagy szőrzet alatt egy egészen más kiskutya rejtekezik. Igaz, a többiek körbe is csodálták, amikor visszajöttünk.

Fifi talpig aljszőrzetben
 
Fifit beazonosítják.
 
Fifi nemzetbiztonsági átvilágításon

 Aminak még egy kicsit gyanús
Meg hát, van ez a Szuszi, aki valódi pekingi palotakutya, csak éppen M-es méretű. Őt is megnyirászkodtattam, eléggé meglepett képet vágott utána.
 
Szuszi alszőrzetben
 
Szuszi lesen
Nomeg, itt vannak a szieszta fotók. Nem is értem, hogy’ viselik el ezt a zaklatott életet?

Ez az elhajlás kivételesen nem politikai indíttatású, csak amolyan régimódi kifejezés, ami  tkp. azt fedi, hogy albán csacsi üzemmódra váltottam át. A természetben ugyanis van vízszintes, meg függőleges, minden ettől eltérő elhajlásnak számít.

Adva volt egy baráti összejövetel, Gyöngyösön, csurdításilag. Fél éve nem látott cimborák, sör, bor, pálinka.

Tanár úr, kérem, én készültem, legalábbis annyiban, hogy szeszileg nem igazán voltam edződve. Régi szép idők, amikor fél liter Red Label meg se kottyant! Nos, ezzel az illúzióval felvértezve fogtam neki a szeszelésnek. Volt, ugyebár, Metaxa. Ezt a ház asszonyával megosztva fogyasztottuk, feltételezem, aránytalanul. Elfogytán volt házipálesz, némi sörrel kísérve. Nomeg, némi agysejtem.

Azután volt villanyoltás. Egy gap az életemben, szünet, törölt memória. Vannak, akik állítják, ettem töltött káposztát, csevabcsicsát – vagy mititét, a fene se tudja – nyersen is, meg grillezve, mi több, koviubit is, mert hát én még Kazanyban, a tatároknál tanultam meg, hogy’ is kell megágyazni a vodkának, de hát, nem vodkát ittam (gondolom, ez lehetett a baj).

Lényeg, hogy valaki az agyamban galádul kiktatta a rögzítőt – ilyen eddigi alkoholizálásaim során még nem fordult elő – és arra ébredtem, hogy – éjjel kettőkor – egy napozóágyon fekszem, és görcsösen szorítom kezemben a kocsikulcsot – pedig busszal jöttünk.

Ja, és némi füstszagom volt, ami abból adódhatott, hogy - állítólag – a tábortűzből mentettek ki napozóágy felé menet.

A hazafelé vezető út kissé kalandosra sikerült, részint, mert én úgy véltem, jobban ismerem az utat, mint a törzsökös gyöngyösi barátaim, részint, mert a bevezetőben említett koordinátákkal is némi bajom volt, így Doremi jobbról, Andris barátom balról belém karolva igyekezett egyengetni lépteimet, de azzal a hülye aszfalttal nehezen bírtak. A rendelőintézet előtt ott is akartak hagyni, mondván, majd kihívják rám az ügyeletet, küzdjön egy 95 kg-os pasassal - akinek vertikális és horizontális gondjai vannak - az, aki erőművész a Barnum-cirkuszban, de végül is győzött a velük született humánum, és hazáig horizontáltak is, meg vertikáltak is.

A szép az egészben az volt, hogy másnap reggel még csak fejfájásom se volt – pedig az olyasmi velejárója az ilyesminek. Lehet, csak a vércukor szintem állt helyre?

Cserébe hazafelé – Doremi jó érzékkel még ott maradt a barátainknál – támadt némi rossz érzésem. Egészen Gödöllőig szakadt az eső, az ablaktörlő alig győzte, ráadásul néha elég bizonytalannak éreztem a seggem alatt az autót – és nem a gumik okán. Annyi víz volt az M3-ason, hogy felrémlett előttem a „felúszás” jelensége, úgyhogy bandukoltam kb. 60-nal, és igyekeztem a legkisebb kormánymozdulatot is elkerülni. A lóerőgazdagok villogtak, én meg jeleztem nekik: ugorj át, ha nem tetszik!

Épségben hazaértem. Ahogy az már lenni szokott, a Kukukkhegy határában minden csapadék megszűnt.  Igazából nem értem, mitől volt Foltos, a macska bundája nedves? Igaz, Nyafié is az volt, aki később tette tiszteletét a hasamon.