Aki olvasta régebben Fifi bekerülését, az tudja, miről beszélek. Aki nem, annak most itt ajánlom : http://harun-al-rasid-mesei.blog.hu/2013/04/22/fifi_a_vereb

Szóval, Fifi az első időben nem hogy ágybakutya nem volt, de lábszőnyeg se. Szép udvariasan ott feküdt az ágy mellett – na jó, azért mégiscsak a kilépéshez rendszeresített rongyszőnyegen, de semmi több. Azután valahogy oda került Stefan Stefanovics lábához, később meg, a fene se tudja, hogyan, de már Stefan Stefanovics görbéjébe bújt, igencsak önzetlenül, mivel mindegy volt neki, hogy jobbról, vagy balról simul hozzá.

Node, ott volt még egy komoly akadály, nevezetesen Doremi, aki az ilyesmit el nem viselte.  Stefan Stefanovicsnál – amolyan mártír módon  -  még csak-csak, mert gondolta, Fifi úgyis az ő térfelén marad. Nos, rosszul gondolta. Valahogy Doremi mégsem neheztelt meg érte, sőt, ha Fifi nem bújt oda hozzá is, már ő maga édesgette oda.

A fene se érti a nőket.

De itt még nincs vége, ugyanis Fifi Doremi kezelése alá is került, mivel StefanSstefanovics nem volt hajlandó otthon hagyni a kis árvát, mert hát, annak lelke van. Így hát ment Stefan Stefanoviccsal vikkendezni  Doremihez. Ott, persze, az fogadta, hogy : nem, nem, soha! Mondjuk, ez  már az I.vh idején se működött, de ki tudja, talán most!

Nos, kétségtelen, hogy az első este Fifi rendkívül illedelmesen az ágy előtt feküdt, leginkább lábtól, de igencsak szomorúan nézett ki a fejéből, mert hát, szomorúan nézni, azt nagyon tud. Második este a nem-nem-soha bástyáján már akadt egy kis repedés, mivel Doremi arra ébredt, hogy Fifi ott héderel a lábánál (jó érzékkel ki tudta választani az áttörési pontot). Persze, Doremi leparancsolta, de reggelre kelve megint csak ott találta Fifit.

Fifi nem buta kutya, ráadásul rendkívül taktikus. Kiismerte – két nap alatt! – hogy Doremi  kb. éjfélig szörföl a csatornák közt, majd egybe belealszik, ámbár kezéből ki nem engedi a távirányítót. Fifi türelmesen kivárja, míg Stefan Stefanovics óvatosan kiszedi Doremi kezéből az egységet – amit kásás hangon előadott „nézem, nézem”, majd  jobb oldalra hengeredés (meg lehet érteni, a másik oldalon Stefan Stefanovics található), és kispárna fej alá gyűrése körít . Na, ezt a pillanatot használja ki, hogy elhajlás mentesen KETTŐJÜK közé fészkelje be magát. Doremi meg tudomásul vette.

A fene se érti a nőket.

Most meg itt van Ffi, az ágybakutya. Egészen odáig nyugi van, amíg Stefan Stefanovics vízszintesbe nem helyezi magát. Akkor halálos pontossággal feldobbant Stefan Stefanovics apafájára – még véletlenül se lejjebb 10 cm-rel, vagy feljebb 10 cm-rel, hanem pont a tökeire, és onnan lép tovább oldalfekvésileg. Ha Stefan Stefanovicsnak jó napja van, akkor ez reggelig nem ismétlődik meg.

De ha odaki’ valami zavar támad, akkor, biza, a retúr is előfordul. Ha esetleg a fizikai atrocitásra nem ébredne fel, Fifi harsány ordítással közli, hogy odaki’ dolog van, és ő most haladéktalan.

Persze, Stefan Stefanovics a hibás, mi a bánatért nem alszik valamelyik oldalára fordulva.

Méghozzá libanoni csodasövényt. Éppenséggel gondozhatna mást is, pl az utóbbi időben kissé lanyhuló, ám korábban legendásan erős magyar-azeri kapcsolatokat, vagy Rogán önérzetét, aki 10 millió okot is talált annak kijelentésére, hogy nem ismeri Portikot, esetleg Harrach halhatatlan lelkét, aki végtelen keresztényi szeretettől vezettetve nem szavazta meg a gyermekéhezés  felszámolásáról szóló törvényjavaslatot – mondjuk, őt megértem, mert ami nincs, azt nem lehet felszámolni, ahogy, mint tudjuk, szegénység sincs ma Orbanisztánbani -, netán a bal lába nagyujjának körmét, ami Stefan  Stefanovicsnak az utóbbi időben határozottan gyanúsnak tűnik.

De nem, Stefan Stefanovics a sövény ápolása mellett döntött, méghozzá több okból is. Az egyik – elhanyagolható – ok, hogy ráfér.  A másik, hogy a panelpatkányok  kizárólag szombat-vasárnap foglalatoskodnak hasonló tevékenységgel – jobbára füvet nyírnak, de akad, aki orvul flexel is – ami erősen irritálja Stefan Stefanovicsot. Joggal, mivel valaha maga is az volt, és ő is csak szombat-vasárnap verte fel fűnyírójával a nógrádi dombság  balzsamos csendjét.

Mivel a füvet már korábban lenyírta, hát elővette a sövényvágót. Az van ráírva, hogy 100 db., de Stefan Stefanovics esküszik a magasságos Praktikerre, hogy neki csak 1 db. van, de az kurvára hangos.  Nekiállt hát túlcsattogni a fűnyírókat, úgy véli, sikerrel. Azon is gondolkodott, hogy nyír a sövénybe olyan hercig kis figurákat, amilyeneket Versaillesben látott, de letett róla: minek feleslegesen hergelni a szomszédokat. De mivel Stefan Stefanovics végtelenül humánus egyed, ma nem fejezi be, hagy még belőle másnapra is, mert  hamarosan kezdődik a focimeccs, és nincs itthon sör. Mondjuk, Stefan Stefanovics magasról leszarja a nemzeti labdarugdosók dicsőségét,  de a hagyomány, az hagyomány, ha meccs, akkor sör, azért meg le kell autózni a faluba. A nemzeti szotyolát Orbán óta valahogy nem kedveli.

A sövény nyírása időnként amúgy is meg-megszakad, amiben nem az ELMÜ – mégolyan csökkentett tarifájú  - rezsibiztos árama a ludas, hanem  Stefan Stefanovics, ugyanis rendszeresen rálép a kábelre, ami által a sövényvágó ideiglenesen megszakítja a kapcsolatot az ELMÜ-vel.

A megzavart sövényből persze első nyári szöcskék ugranak elő, meg minden féle színű repülő izék, amiknek nagyobb része  sárga, de Stefan Stefanovics nem rasszista, így nem foglalkozik származásukkal. Hanem, akad jó néhány, határozottan engedély nélkül betelepült, migránsnak tűnő egyed is, de Stefan Stefanovics őket se bántja, legfeljebb majd az állami migránsügyi hisztis nyomat még pár óriásplakátot, hogy Brüsszel  is megértse.

A lényeg, hogy Stefan Stefanovics hamarosan folytatja. Csak egy valamit sajnál: akkor már a kutyát  se fogja zavarni, hogy csattog.

A’propos, kutya: Rumli fekszik a sövény hűs árnyékában, szemlátomást nem tudva róla, hogy egyik szerzőtársunk szerint a kutya hőháztartása olyan, hogy nem kell nyári szőrzetre nyírni, ennél fogva jó 15cm-es fekete bundájába burkolózva elnyúlik, és liheg.  Gondoltam, felolvasom neki az inkriminált kommentet, de ahogy elnéztem, letettem róla: nem hiszem, hogy felfogta volna, hogy neki nem melege, csak hőháztartása van.  Egy biztos. ahogy közeledtem feléje a vágóval, meg sem rezzent. Most vagy süket is, vagy csak lusta dög.

Életképek 1975-ből, kilenc részben, egy másik világból…

Azzal kezdődött, hogy tanulni küldtek a Szovjetunióba, 1975 telén. Három hónap képzés az ESZR – egységesített számítógép rendszer – megismerését illetően. Az ESZR maga volt a KGST csodája, igazi nemzetközi produktum. Központi egysége szovjet, konzolja csehszlovák – még a neve is úgy szólt, hogy Konsul, amúgy gömbfejes elektromos írógép volt a szentem – lemezes tárolói bolgár ISOT gyártmány, a mágneses szalagegység lengyel, a kalapácsos nyomtató NDK-s, a tán a lyukkártya olvasó volt magyar, mintha Videoton gyártmányra emlékeznék, meg a románok is adtak bele valamit, hogy mit, már nem emlékszem.

Az egyik csapat ment Minszkbe, a gyárba, ők voltak a hardveresek, mi meg, szoftveresek, Kazanyba, operációs rendszert tanulni. Előtte én, ami információt csak lehetett, beszereztem: mit érdemes kivinni – üzleti céllal, persze – mit érdemes behozni – szintúgy -, a meleg ruha milyen legyen, ilyesmi.Információs forrásom a szigeti Sportuszoda 50-es medencéjében a mellettem lévő pályán edző, BVSC-s Zsenya (rendes nevén Jevgenyij) volt, törzsökös moszkvai, csak éppen ideiglenesen itt állomásozott egy kicsinyég. Mátyásföldön, a déli hadseregcsoport parancsnokságán szolgált, törzsőrmesteri rangban, de egy másik tiszthelyettessel, aki öttusázott – kisinyovi srác volt egyébként – egy zuglói kétszobásban laktak, amit a hadsereg bérelt nekik. Civilben jártak és a parancsnokságon csak a zsoldjukért, a kalóriapénzért, meg kajáért-piáért fordultak meg (ott mindent fillérekért lehetett venni, egyszer bevitt, ámultam és bámultam, a boltjuk jobban el volt látva, mint az Emkénél a Csemege). Ha a CSKA Moszkvának versenye volt, Zsenya nemes egyszerűséggel repülőre ült és hazarepült a versenyre, aztán jött szépen vissza, tovább edzeni, tarsolyában hordozható színes tv-vel, fúrógéppel, fényképezőgéppel, stb. hiszen ő is üzletelt rendesen.

A zuhanyozóban szólítottam le, hónapokkal később nevetve mondta, hogy először buzinak nézett és igazából akkor nyugodott csak meg, amikor meghívtam hozzánk és találkozott a feleségemmel egy szó, mint száz, kitanított rendesen.

Megérkezés Seremetyevóra (beceneve Semerreretyó). Ekkor jött az első gebasz. Mindenféle nyelven ki voltak rakva a vámáru nyilatkozatok, még magyarul is, de egy kollégánk fejébe vette, hogy ő most akkor megmutatja, mennyire büfé, és az orosz nyelvű nyilatkozatot töltötte ki. Aztán hülyén nézett maga elé, amikor ízekre szedték a poggyászát, mert a marhája arra a kérdésre, hogy hozott-e be az országba fegyvert, beírta, hogy: da! Végül is elindultunk Domogyedovora, a belföldi reptérre. Már akkor kaptunk egy kis ízelítőt a város nagyságából, mivel a két reptér közt másfél órán keresztül utaztunk úgy, hogy alig kaptunk piros lámpát (érdekes, ott működött a zöld hullám).

Domogyedovóról aztán négyszer repültünk el. Ebből háromszor fordították vissza a gépet még Moszkva légterében azzal, hogy Kazany nem tud fogadni. Az órák meg csak teltek, csak teltek, a reptéren minden bezárt már, a lámpákat is leoltották, mi meg ott ültünk az ürességtől kongó VIP váróban (!) étlen-szomjan. A pórnép várója olyan volt, mint valami menekülttábor: emberek, csomagok minden négyzetméteren, ülve, fekve, ki éppen evett, ki csecsemőt szoptatott, itt kártyáztak, amott harmonikaszó mellett múlatták az időt az elvtársak. Na és azok a szagok! Mahorka, emberi kipárolgás, füstölt hal, vodka, sör, fing, szaros pelenka, volt ott minden…

Nálunk már éppen kezdett kitörni a palotaforradalom, mikor lássatok csodát: kinyitották a VIP váró büféjét! Mondjuk, előtte csoportunk kísérője a reptér parancsnokánál verte az asztalt, épphogy csak a magyar nagykövetet nem mozgósította érdekünkben (hajnali két órakor, az azért elég vidám lett volna). Na, rendesen ki is fosztottuk a büfét, pénz nem számított, 9 rubel 50 kopek volt a napidíjunk akkor, amikor 3 rubelből meg lehetett vacsorázni egy szálloda éttermében! Különben is vészhelyzet volt. Tény, hogy a harmadik visszafordítást már egy meglehetősen illuminált csapat vette rezignáltan tudomásul.

Negyedszerre aztán végleg elrepültünk – félútig. A helyközi járat valami ősrégi motoros gép volt, a fedélzeten olyan savanyú cukorka szaggal, hogy az ember gyereke attól koldult. Ha kinéztél az ablakon, láttad, ahogy a szegecsek táncolnak a szárny eresztékeiben. Így hát inkább nem néztél ki, csak magadban imádkoztál az életedért, és keményen rápusziltál a barackpálinkás üveg szájára. Zajos is volt, meg hullámvasút is: alacsonyan volt a felhőplafon (a fene se tudta, mit jelent) ennél fogva szinte végig felhőben repültünk. A felhő meg, mint tudjuk, eléggé lyukas, így hát zötykölődtünk, mint egy rossz Zetor, időnként jókorákat liftezve. Ilyenkor aztán te zuttyantál egy jót lefelé, a gyomrod meg elindult felfelé, benne a kaviáros szendviccsel, a füstölt hallal, meg a barackpálinkával. Félúton találkoztunk.

Aztán a cél felett még köröztünk jó néhányat, míg végre kegyeskedtek engedélyezni a leszállást. Gondolom, a pilótának is elege lehetett – avagy csak kamikáze képzőbe járt -, mert olyan meredeken tette le a gépet, hogy attól féltünk, menten odaveri (később megtudtam, a legtöbb polgári pilóta harci repülő volt régebben, a szovjet pilóták azért tették le “odacsapva” a gépet, mert általában vadászpilótákból lettek polgári pilóták és zsigerből irtóztak a robotpilótától. Vadászpilótaként viszont megszokták, hogy a világvégi repülőtereken gyakran hóesésben, rossz időben is le kellett szállni, és arra az “odacsapásos” módszer volt a legjobb, hogy kikerüljék a szélnyírást vagy a kiszámíthatatlan széllökéseket. Az sem volt utolsó szempont, hogy nem éppen a legtökéletesebb leszállítórendszereket használták, így ha fényre szálltak, időben a pályán kellett lenniük, ami erősen indokolta ezt a zuhanás szerű landolást). Ő nem verte oda. De más igen. Amikor a busz bevitt minket a váróba, láttuk egy gép roncsait az egyik kifutó végén. Egyszerűen letolták és annyi. Nem lehetett régi, mert a hó még nem lepte be. Gondolom, lehetett némi összefüggésben a négyszeri indítással. Pedig hó, az aztán volt. Embermagas hófalak között vitt a busz ki a másik géphez, amivel tovább repültünk Kazanyba. Az sem volt semmi, hogy teherautóra szerelt sugárhajtóművel jégmentesítették kazanyi járat gépét, ami, ha lehet, még kevésbé biztatóan nézett ki, mint amiről leszálltunk.

Ezek után Kazanyig már sima volt az út, döccenőmentes az érkezés és szikrázó a napsütés.

Nos, a helyzet az, hogy Stefan Stefanovics sok évvel ezelőtt vett libanoni csodasövényt, amivel nem is lett volna semmi baj, hiszen csak farkasfog formázatba kell ültetni – bármilyen is legyen az. Mondjuk, Stefan Stefanovics csak a cápa fogazatát ismerte, azt is egy filmtrilógiából, minden esetre beültette farkasfogba. Később találkozott ezzel hímzés mintaként, de akkorra már késő volt. Meg  locsolni kell, mivel Libanonban meglehetősen kevés a csapadék,  és hagyni nőni, meg időnként megnyírni.

Nos, Stefan Stefanovics elkövette azt a hibát, hogy az időnkéntet úgy évi  két alkalomként értelmezte, minek eredménye részint a vad burjánzás lett, lásd az alábbi formában (két hete nyírta formára).

 Feledékenységből meghagyott egy sarokelemet, ami gátlástalan módon fává nőtte ki magát. Stefan Stefanovicsnak röpkén átfutott az agyán, hogy lehet, Csontváry cédrusával jobban járt volna, de azután eszébe jutott az utolsó vacsora by Stadler, és hagyta elreppenni a kósza gondolatot.

Hanemhogy, Stefan Stefanovicsnak eszébe jutott a nagy népi költő versének kifordított sora, mi szerint „ ég a napmelegtől a kopár sík szarja” vagyis, a négylábú horda – alant láthatóak – potyadéka, gondosan elhelyezve a 700 m2. különböző területén.

A fűnyíró lelkesen bevetésre vár, a moci csak ott figyel, a fél pár cipő játék tárgya. A másik fele is.

Mert, ha még égette volna a napmeleg, Stefan Sefanovics simán megoldotta volna, az aszalódott kutyaszart munkáskesztyű közbeiktatásával átloadolta volna a másik – amúgy lakatlan – telekre, rövid röppályát adva neki. Csakhogy, az utóbbi időben meglehetősen sokat nedvedzettek a felhők, így a potyadék eléggé szétázott, aminek begyűjtésére gallyseprű és harmadolt nyelű lapát kerülközött a legalkalmasabb eszköznek.

Csak hát, a fű – ami leginkább cigánybúza, paréj, és valami hányaveti izé, aminek egyetlen előnye, hogy a parlagfű se nő ki alóla – ügyesen elrejti a nyomokat, pláne, ha már egy hónapja nem volt nyírva. Mégis, mikor, amikor hetente kétszer locsolt az úristen? Így hát, mikor végre Stefan Stefanovics beindította a géperejű fűnyírót,  azért volt meglepi.

Most éppen arra készül, hogy a – garantáltan mentesített – előpázsitot (ezen még StefanSsteanovics is röhög) , majd a külső frontot lenyírja, majd sövénynyíró végre kapja a sövényzetet.  Persze, csak módjával.

Amióta Stefan Stefanovics ugyanis elérte karrierje csúcspontját – vagyis, éjjeliőr lett (az olyat, ugyebár, vannak, akik láttak nappal meghalni) – erősen beosztja a szolgálat utáni napját. Hazamegy , beleolvas a net-be, majd szundít 10-ig, megreggelizik – asszem, a menők ezt hívják villásreggeli időnek – majd megint foglalkozik ekkicsit a nettel, majd végig gondolja a teendőit a nap hátra lévő részére, azt megfelezi, és szundít egy kicsit du. 3 ig. Akkor állítólag bevégzi a megfelezett dolgát, és ráhangolódik az m4 sportcsatornára, elvégre EB van. Hogy utána mijafasz kifogása lesz, majd még kitalálja.

Stefan Stefanovics amúgy is azt tartja: amit ma megtehetsz, nyugodtan halaszd el holnapra, mert úgyse csinálja meg helyetted senki.

Amúgy se ártana neki valami agyfényesítőt szedni, mert pl. rendszeresen elfelejti, hogy rányitotta a töltést a kis kerti tavára – valamiért fogyik belőle a víz, na, nem sok, de hetente egyszer rá kell tölteni (lehet, hogy párolog?), aminek az a következménye, hogy a mélykuti szivattyúját – 53 m – letiltja a hőkioldó, de az ilyesmire Stefan Stefanovics csak akkor jön rá, amikor le akarja húzni a WC-t, ami, ugyebár , a jó öreg berlini rokon (a porosz tata) okán meglehetősen sűrűn előfordul.

Bár nem beteg, a következőket táplálja be: két féle tabletta - egyik kemikála, orvosilag, másik a javasasszonytól való - a vércukor szintjének csökkentésére (amúgy 6,2 és 8,2 közt limellál), egy a magas vérnyomására, egy D-vitamin, csak úgy, egy meg a berlini rokon karban tartására. Tényleg, mégis, mi lenne, ha beteg is lenne?

By the Way: Stefan Stefanovics erősen javasolja szingli társainak, hogy hanyagolják a multik előtermékeit. Az alábbi egy gusztusosnak tűnő, előfűszerezett húspogácsa volt. Az eredmény: ritka szar!

Bezzeg a  - mégolyan nyamvadt baromfi virslivel is elkövetett - tojás!

Orsós Gazsit ugyan a keresztségben Zsigmondnak nevezték el, de ő már csak olyan Gazsira sikeredett. Közepes termetű, kerek fejű, vékony gyerek volt, sötétbarnán világló szeme meg úgy mosolygott bele a világba, mintha mindig valami huncutságon törné a fejét. Pedig dehogy volt ő huncut. Csendes, visszahúzódó fiú volt, úgy végezte el az általánost, osztálytársai tán észre se vették, hogy ott volt köztük.

 Mivel jó eszű fiú volt, no meg, tanárai, javítandó a statisztikát, kapacitálták is rendesen, hát beiratkozott az ipariskolába, kőműves tanoncnak.  Szép csöndben, minden feltűnés nélkül, el is végezte. Apja meg dicsekedett is mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, hogy az ő Zsiga fiának most már papírja van, PAPÍRJA! Merthogy lám, ő épphogy csak kijárta a nyolc általánost, aztán vályogvetésnél többre nem is vitte, de a Zsiga fiú, az már szakmunkás, hát, megnyílik előtte a világ!

De az még azért arrébb volt. Előbb munkahelyet kellett találnia a Gazsi gyereknek, ami nem is volt olyan könnyű. Volt ugyan álláshirdetés számos, de a legtöbb helyen, amikor megpillantották olajbarna bőrét, a személyzetisek hirtelen felfedezték, hogy hopp, de sajnálják, de azt az állást már betöltötték. Már az öreg Orsós se lelkesedett annyira Gazsi papírját illetően.

 Aztán, ahogy a mesében, csoda történt: egy építőbrigádba felvették – no, nem kőművesnek – de culágernek. Városon dolgoztak, szálló is járt a munkával, hát örült a Zsiga gyerek, nagyon. Persze, az apai jó tanács nem maradt el: aztán megbecsüld magad, fiam, mert nem könnyű manapság!

 Így hát Orsós Gazsi egy kora tavaszi reggelen jelentkezett Hoffmann József brigádvezetőnél. Hoffmann József – azaz Józsi bá’– szigorú tekintetű, igencsak akkurátus ember volt, nem nagyon tűrte a lógást, meg a felesleges beszédet, de hát kellett is, teljesítménybe dolgoztak. Vastag csuklójú, virsli ujjú kezével olyan könnyedén csapta a helyükre még a vasas téglákat is, mintha pehelyből lettek volna. Ettől a kérges tenyértől meg aztán tartott mindenki a brigádban, mert bár soha nem használta fenyítésre, de benne volt a levegőben, hogy ha egyszer elereszti, akkor ott akad borogatni valója a delikvensnek!

 Józsi bá’ végig mérte az előtte állongó Gazsi gyereket, aztán csak annyit kérdezett: osztán, bírni fogod-e, te gyerök? Mert tempó, az van ám itt! Gazsi olyanformán bólintott, mint aki azt mondja: fogom hát, csak még nem próbáltam! Ezzel aztán el is volt intézve a dolog.

 Nem volt könnyű, az biztos. Négy embernek kellett a keze alá dolgozni: Józsi bá’n kívül ott volt még  a Colos, egy nyakigláb, szeplős, égővörös hajú pilisi svábgyerek, a Ferike, tán ha Gazsinál pár évvel idősebb segéd, a néma Levente – ezen mindig jókat göcörésztek, mert ugyan Leventének Levente volt a boldogtalanja, csak éppen néma nem volt az istenadta. Ellenkezőleg, be nem állt a szája, persze, leginkább a nőkről, meg a fociról adta a szót. Ha az ember őt hallgatta, hát olyan érzése volt, hogy a nők, kortól és állapottól függetlenül mind csak azért könyörögtek, hogy Levente, ugyan, kegyeskedjen már az ágyába fogadni őket. Aztán ott volt még a Dodi, aki valami féle távoli retye-rutyája lehetett a Józsi bá’nak, mert igen csak sűrűn várt igazolást némely mondandója végén, hogy: ugye, Józsi bátyám? Nem igaz, Józsi bátyám? Józsi bá’ ilyenkor rendszerint csak hümmögött, vagy morgott valami érthetetlent a bajusza alatt.

 A brigád haladósra vette a munkát. Nem kapkodtak, azt Hoffmann József brigádvezető nem tűrte, mert az volt az elve: hamari munka ritkán jó! Volt olyan, hogy csak belenézett oldalról a falba, és azt mondta: na, Colos, a felső három sort bontsa vissza! Levente fiam, hólyagosra hagyta a héját, kaparja csak le! Józsi bá’ ugyanis senkit sem tegezett. Nem illő dolog az, olyan csendőrpertu – hangoztatta.

Gazsi meg tette a dolgát. Józsi bá’ fél szemmel figyelte, hogy ha kell, szóljon, de legnagyobb meglepetésére a gyerek úgy mozgolódott, mintha már évek óta a brigáddal együtt dolgozott volna. A homokot, ha kellett, felszólítás nélkül átszitálta, a ládában az anyag mindig - ahogy elvárták – bébikaki állagú volt, a vödrökbe soh’se kötött be a malter, a tégla mindig kéz alá került, nem kellett nyuladozni érte.

 szünetben Gazsi arrébb húzódott. Így ment ez pár napig. A többiek nem firtatták, miért, de Józsi bá’ egyszer felkérdezte: hát te nem eszöl, fiam? Nem vagyok éhes, Hoffmann úr! De Hoffmann József nem azért volt brigádvezető, hogy ne legyen szeme a dolgokra, hát ráförmedt: nem a rossebet nem, fiam, látom, ahogy a gigád jár! Nem is hoztál semmit! Hát, nem – szégyenkedett Gazsi. Józsi bá’nak már a nyelvén volt, hogy eligazítsa: le fogsz esni a lábadról, te gyerök, ide kell ám az erő, ezért enni meg köll – de aztán eszébe jutott, hogy hát még nem volt fizetés a gyerek kezében, otthonról meg tán pénz nélkül engedték el. Kanyarított hát egy darab szalonnát, kenyeret is szelt hozzá, megpárosította egy csinos vereshagymával, és odanyújtotta Gazsinak: egyél, gyerök. Aztán csak kinézett a többiekre. Azok elértették. Másnap a Colos pakolt oda neki, harmadnap Levente, így szépen kitelt a hét. Egyedül Dodi volt az, aki olyan nemszeretem szemmel vizslatta Gazsit.

Pénteken pénzosztás volt, utána a brigád beült a Lépcsősbe sörözni. Gazsi maradt a szállón, rá is fért a pihenés, mert tényleg haladós volt a brigád, ő meg, mi tagadás, meg is fáradt rendesen. Levente ugyan kérdezte, hogy nem kéne hívnunk őt is? – de Józsi bá’ ellegyintette: korai az még neki. Hadd szokjon.

 Teltek a hetek egymás után, a brigád összeszokottan munkálkodott, a falak magasodtak, be is pucolódtak, szépen, rendesen, ahogy annak sora van. Gazsi már nem ült külön, saját ebédjét falta a többiek közt, mi több, már olyan is volt, hogy egy kört a Lépcsősben ő fizetett.

 Egy napon elszámolták magukat – vagy Józsi bá’, vagy a pallér nem jól tűzte ki a feladatot – lényeg az, hogy maradt még vagy fél láda anyag. Fájront volt már, ráadásul péntek, fizetésnap, nem akaródzott senkinek ott maradni, bedolgozni. Mindenki Józsi bá’ra sandított, mit mond a brigadéros. Az öreg legyintett: fájront van, emberek! Több is veszett Mohácsnál! Gazsi fiam, takarítsd meg, oszt gyere utánunk a Lépcsősbe!

 Gazsi hát maradt. Aztán gondolt egy merészet, és elkezdte rakni a falat. Rakta, amíg az anyag el nem fogyott. Akkor eltakarította a szerszámokat, meg a ládát, és ment a Lépcsősbe. Hétfőn Józsi bá’, mielőtt kijelölte az új területet, visszaellenőrizte a teljesítménynaplót. Tkp. pénteken szokta csinálni, de az a kavarodás miatt elmaradt. Méricskél, nézi, valami nem stimmel. Itt bizony, többlet van. Nézi még egyszer, méricskéli ugyancsak, még mindig nem stimmel. Jó pár négyzetméterrel többet mért, mint ami a teljesítménynapló szerint jogos lett volna. Emberek, idefigyelés van! Itten van, kérem, ez a plusz fal. Ki felejtette el bediktálni? Néztek az emberek egymásra, de senki nem vállalta be. Gazsi egyszer csak, fülig vörösen bátortalanul felnyújtotta a kezét: én voltam, Hoffmann úr. Baj?

 Józsi bá’ füle mögé dugta az ácsceruzát, amivel eddig szerencsétlenkedett, majd hol a falra nézett, hol Gazsira, meg megint hol a falra, aztán megint Gazsira. A falnak, biza, semmi hibája nem volt. Semmi felesleges kicsurgás, semmi dülöngélő tégla, semmi lejtés, vagy hasasodás. Nohátakkor. Legalább ennyivel is beljebb vagyunk – mondta. Szép munka volt, Zsigmond fiam. Ahogy mondani szokás, a többiek se nyelni, se köpni nem tudtak. Az, hogy az öreg megköszönjön egy culágernek valamit, ráadásul magázza, amióta kétágúak, még nem fordult elő! Csak álltak báván, míg Józsi bá’ rájuk nem reccsent: na, emberek, ne böllenkedjenek itt nekem, dolog van, mozduljanak!

 De Gazsit félre hívta: na, Zsigmond, most mi a rossebet csináljak magával? Gazsiban meghűlt a vér: csak nem tetszik ezért kirúgni, Hoffmann úr?! Először is, tetszik a nyavalyának. Másodszor, csak nem fogok egy ilyen jó kezet culágerségre elpazarolni? Beáll, Zsigmond, maga is a falazók közé. A személyzetiről meg majd kikönyörgök egy másik culágert. Gazsi ragyogott: köszönöm szépen, Hoffmann úr! Na, csak a nyakamba ne ugorjon, Zsigmond – morogta – egyébként meg, Józsi bá’, mint a többieknek, rendben? Igenis, Hoff…bocsánat, Józsi bá’! – és Gazsi már ügetett is a dolgára.

 A nyár vége felé, egy pénteki napon, pénzosztás után, Dodi csacsi részegen tért vissza este a szállásra.

Gazsi és a Colos már rég az igazak álmát aludták. Dodi, úgy, ahogy volt, ruhástól eldőlt az ágyon, és öntudatlan álomba merült. Másnap délelőtt, a másik kettő arra lépett be, hogy Dodi káromkodva kutatja át a szekrényét, táskáját, pénztárcáját, és keres valamilyen öt ezer forintot, aminek meg kellene lennie. Istenkedik, rohadt tolvajozik, és vad szemeket mereszt Gazsira. A nagy hangoskodásra előkerült Józsi bá’ is. Addigra már Dodi teljesen megbolondult: csak ez a büdös cigány tehette – acsarogta.  Gazsi szótlanul, sápadtan ült az ágyán. Hoffmann Józsefen látszott, hogy kínban van, de csak felkérdezte: Zsigmond, maga mit szól mindehhez? Gazsi hangja remegett: de Józsi bá’, esküszöm mindenre, ami szent, nem én voltam! Sajnálom, Zsigmond, de legyen szíves, mutassa meg a szekrényét! Gazsi, ha lehet, még jobban elsápadt, és remegő lábakkal a szekrényéhez botorkált. Hoffmann József brigádvezető átkutatta, alaposan, mert érezte a hátába fúródó szemeket.

Ürítse ki a zsebeit is, Zsigmond – kérte. Gazsi gépies mozdulatokkal engedelmeskedett: kopott pénztárca – kérés nélkül kiforgatta, egy ezres, meg két ötszázas szégyenkedett benne – némi apró, zsebkendő, egy fésű, semmiségek, de ötezres, az sehol. Dodi csak nem hagyta: biztosan eldugta valahová, Józsi bátyám, biztosan eldugta! Csak ő lehetett! Az öreg rámordult: pofa be!

 Aztán, Gazsihoz: sajnálom, Zsigmond, de meg kellett bizonyosodnom…és lehajtott fejjel kiment a szobából. Gazsi csak állt a nyitott szekrény előtt, mit sem látó szemmel. A Colos kiterelte Dodit, Gazsi meg végre elmozdult a szekrény mellől, leheveredett az ágyára, és csak bámulta a plafont.

 Hétfőn reggel odament Józsi bá’hoz: Hoffmann úr, tessék nekem elintézni a kilépést a személyzetin. Én nem maradok itt tovább. Megértem, Zsigmond, megértem – bólogatott az öreg. De hát, ez már csak ilyen kutya világ. Ilyen, bizony – bólintott Orsós Zsigmond is. Csak ezt eddig még nem tudtam.

 Este, a szállón, ágyneműcsere volt. Ahogy Dodi leszedte a használt lepedőt a matracról, egy ötezrest is lerántott vele. Dodi most már emlékezett: az inge zsebébe tette, aztán ahogy részeg álmában forgolódott, az kieshetett, és begyűrődött az ágyrács, meg a matrac közé. De akkorra Gazsi már messze járt…

Méghozzá 1965 havas novemberéig – mert akkor még a telek havasak és kurva hidegek voltak. Magyarul, bevonult katonának, mert hát, annak sora volt. A végállomás Lenti volt, szűkebben a zajdai kaszárnya, ahol egy összfegyvernemi ezred állomásozott – mondjuk, összfegyvernemiségéből a repülősök azért hiányoztak. Korábban büntetőezredként funkcionált, ebből a sorozott állomány örömére csak a tiszti állomány maradt ott.

Lentibe akkor még csak egy szárnyvonalon lehetett eljutni, és kurva messze volt. Valahol a Déliből induló különvonatról a Zajdára szánt emberi rakományt átszállították egy igencsak fapados szerelvényre, minek vagonjaiban a meleget egy, a vagon közepén álló kályhácska biztosította, amit a kalauz táplált jó minőségű kőszénnel. Hogy tűzveszélyes volt? Ugyan már, 1965-ben ki nem szarta le?

Valamikor éjfél táján megérkeztek a laktanyába, ahol is megkezdődött az átvételi procedura: hozott élelmiszert az út mellett lepakolni – KÖJÁL utasítás?  lófaszt, a fogadó öregkatonák legalább két napig jól éltek belőle. Azután jött a valódi besorolás: végzettsége? Szakmája? Vegyipariba járt? Akkor vsf lesz (vegyi-sugárfelderítő).

Irány a hajász – nem volt kímélet, Stefan Stefanovics hiába nyíratta le a haját előtte a maga elképzelése szerint katonásra, az ottani norma más volt. Ha nem is nullás – tehát kopaszra – de mondjuk, olyan kettes előtéttel nyírták le a haját. Ettől kezdve egy éven keresztül a titulusa kopasz volt. Ráadásul – amilyen marha volt – megszokásból még fizetett is a katonaborbélynak.

Irány a fürdő – na, ezt élveznie kellett volna, mert nem tudta, hogy később csak havonta egyszer lesz része meleg zuhany élvezetében - meg az obligát ordítozás: igyekezzen, katona, mert vízköves lesz a háta!

Gezarol az ágyékra és a hónaljra, ruházat kiosztása, méretileg úgy sacc per kábé, azután irány a körlet: egy terem, emeletes ágyakkal, úgy száz fő befogadására alkalmas, fűtés 1 db. Jancsikályha – minek több, majd belehelik -  a mosdóban csak hideg víz és két sorban kővályúk – pont, mint az istállókban.

Mondjuk, a vsf még nagyjából az elithez tartozott – elvégre tagjai mind valamilyen formában vegyi képzettségűek voltak – kivéve Stefan Stefanovics rajparancsnokát, aki cipőfelsőrész készítő volt, kb. 160 cm és pesti. Ez már elégséges volt ahhoz, hogy utálja Stefan Stefanovicsot, mivel az őrvezetőn kívül csak ő volt pesti, ráadásul 185 cm. így némi mentális és fizikális konkurenciát jelentett – mármint, a rajparancsnok szerint.

Amúgy vsf-nek lenni nem volt túl megerőltető, kivéve a gázálarcban gyakorolt manővereket és mínusz 10 fokban normaidőre felvenni a vegyvédelmi öltözetet. A fene se érti ezt a normaidőt. Ha vegyi szennyezés van, kapd fel a gázálarcot, a többivel ráérsz babrálni később is. nem jön az ilyesmi lóhalálában. Ha meg atomvillanás van, akkor teríts magadra egy fehér lepedőt, és kúszva indulj el a temető felé, hogy még legyen helyed. Á'propos, vegyi szennyezés: nyárit tábor, Újdörögd, vegyi pálya. Stefan Stefanovics VSFUG-jával megindul a pályán, a VSFUG begombolkozva, odabé elég a gázálarc, odaki meg kénmustárral szennyezett foltok, na, ezt kell a mintavevő készülékkel felderíteni, majd jól körbelőni jelzőzászlókkal. Csakhogy, a gázálarc nem a legmegfelelőbb a hang vezetésére, így Stefan Stefanovics, mint jármű parancsnok - aki periszkópján keresztül ugyan látta a pálya vezető jelzőcsíkjait -, hiába irányította a jármű vezetőjét, az nem igazán értette, így egyenest átgázolt a szennyezett területen, pedig csak körül kellett volna zászlózni azt. Nagy baj nem lett belőle, csak az ellenőrző állomáson még vagy fél órát kellett tökölni a mentesítéssel, addigra meg elfogyott a zuhanysátorban a meleg víz...

Ott hátul látható a jelzőzászlók kilövésére szolgáló pirotechnikai feltét.

Stefan Stefanovicsék gyalogos üzemmódban ezt a berendezést használták: VFK-66, vagyis Vegyi Felderítő Készlet. Az, hogy használata közben esetleg derékig tocsogtál a kénmustárban - szerncsére, szarinnal és szománnal nem gyakorlatoztak - nem számított.

Valamivel korszerűbb volt, mint egy kőbalta, de nem sokkal.

Hanem, az alapkiképzésen Stefan Stefanovicsnak is át kellett esni, minek egy szerves eleme az alakizás volt – ami, félre értések elkerülés végett nem a test alakzatának harmonikus kialakítását jelentette. Az alakizás mindenféle alakzatok felvételét jelentette állva és menetben raj- és szakasz szinten, lehetőleg egyszerre.

Stefan Stefanovicsék tehát kivonultak az alakuló térre – ez a laktanya közepén egy kb. focipálya méretű térség volt, csak kapuk nélkül, de körbe futópályával, ahol időről időre normaidőt kellett futni – csizmában! A franc se érti. Békeidőben ez a normaidő teljesen értelmetlen, ha meg lőnek, a csizma se számít, úgy pucolsz fedezékbe, hogy porzik utánad az út!

Szóval, ott Stefan Stefanovicsék felsorakoztak, elsőre egysoros vonalban – ez később megváltozott kettes oszlopra. Az első parancs úgy szólt, hogy „gyázz”! Gyengébbek kedvéért ez a „vigyázz” kiképzői megfelelője, de nem érdemes a kopaszokra ennyi szótagot fecsérelni. A következő a „pihenj, jobbra igazodj” volt. Nos, a pihenj nem azt jelenti, hogy akkor most le lehet heveredni, hanem csak annyit, hogy a feszes tartásból – boka boka mellett – az egyik lábbal ki lehetett lazítani, de nem nagyon, csak némi térd roggyantással.  De választani már ott sem lehetett, szigorúan csak a jobb láb jöhetett szóba. A „jobbra igazodj” pedig azt jelentette, hogy a kinyújtott jobb kezedet rátetted a társad bal vállára, és egészed addig totyorgott balra az egész szakasz, míg mindenki  ujja csak érintette a másik vállát. Hiába, kellett a hely a következő alaki gyakorlatokhoz: jobbraát, balraát, hátraarc.

Mindezen parancsok meglehetősen bonyolult koreográfiával hajtattak végre. Azt, hogy jobbra, meg balra, mindenki értette. Hanemhogy: hátraarc? Kérem, azt csak balra fordulva volt szabad kivitelezni. A parancsok kiadásánál amúgy is adtak időt a kopasznak, hogy felfogja, mit várnak el tőle, ugyanis a parancs reakció idővel került kiadásra: balra…(na, most mijafasz következik, mert lehet „nézz” is!) át! Hátra…,(na, ekkor már sejted, hogy hogyan készítsd elő a mozgássort, mivel az is csak balra volt indítható) arc!

Hanem, Stefan Stefanovicsnak leginkább a megindulást vezénylő parancs tetszett. Az ugyanis hasonlóan időzített volt, mint a többi. Először is kijelölték a tárgyat. Miről is van szól? Lépésről!

Erre már fel kellett készülni, a franc se tudja miért, de kizárólag bal lábbal. Szóval, elhangzott, hogy „lépés, in…” na, erre áttetted a testsúlyodat a jobb lábadra, és enyhén előre dőltél, hogy haladéktalanul teljesíthesd az indulásra felszólító parancsot. Azután, amikor már majdnem pofára estél, elhangzott, hogy „…dulj”, erre döngőn odacsaptad a bal lábad, és dultál.

Ugyanez volt fék idején is, mert hát nem lehetett csak úgy, hebehurgyán kiadni a „lépés, állj” vezényszót, mert annak csúnya torlódás lett volna a vége. Tehát szépen ütemezni kellett a lépés ritmusára, amolyan szinkópásan.

A menet közbeni irányváltásokkal inkább nem is érdemes foglalkozni, az külön fejezetet érdemelne, mint ahogy menet közben a "repülő, jobbról" figyelmeztetés is.

Stefan Stefanovics hamar letudta ezeket a terheket, lévén, hogy írnokká küzdötte fel magát, és amíg a többiek a tornakertben a haskelepet próbálták – amit Stefan Stefanovics amúgy se tudott volna megcsinálni, pedig a „kiváló katona” fokozat egyik követelménye volt -  az irodán szép, kaligrafikus betűkkel a kiképzési tervet rögzítette egy a5-ös lapra. Ettől, persze, a szakasztársai utálták. Később Stefan Stefanovicsot elvezényelték egy hónapra Egerbe, a felderítő tiszti oktató kabinetbe gyakorló térképeket rajzolni, ezért még jobban utálták, sőt, amikor a szakaszt a mezőgazdaság megsegítésére Únyba vezényelték kukoricát törni, és Stefan Stefanovics minden hétvégén otthon volt, végleg megutálták.

Stefan Stefanovics pedig leszarta, ugyanis a második évben átvezényelték őrvezetői rangban Nagykanizsára, egy rakétás századhoz, önálló rajparancsnoki beosztásba. Kapott egy VSFUG-ot, és meglehetősen gyakran gurult ki rajával terepgyakorlatra, mivel annak egyik tagja szüleinek a szőlőhegyen volt egy présháza…

Mármint, hogy odakünn kurva nagy zivatar tombol, igencsak sűrűn villámlik és mennydörög, de kb. úgy vagyunk itt, mint a tengeren a vihar szemében: körös-körül tombol, de Stefan Stefanovicsnál még csak egy csepp eső sem esik. Amúgy ez a Kukukkhegy sajátossága: ha a falut szarrá is áztatja az eső, itt a port sem veri el – kivéve, ha Kerepes felől jön. Ez most nem arról jött.

Persze, ez nem vigasztalja Stefan Stefanovics állatait.

Rumli veszetten visszaugat minden villámlásnak, Ami sokkosan liheg az ágy lábánál, Szuszi kétségbe esetten nyalogatja Stefan Stefanovics  csitítóan simogató kezét, Fifi meg rezignáltan nyúlik el az ágyon. Őt nem érdekli az egész felhajtás.  A korábbiak közül Stefi, az őzbarna tacskó volt ilyen.  Lögyakorlaton ott pattogtak a hüvelyek a feje körül, le se szarta, meg se rezzent, pedig egy Jericho elég nagyot tud szólni.

Foltos – kihasználva, hogy Stefan Stefanovics ébren van  – nyávog egy sort, és jelzi, hogy ennikék. Éjjel kettőkor. Egye fene, Stefan Stefanovics bont neki  egy  konzervet. Befalja, majd feltelepszik Stefan Stefanovics ölébe, kapaszkodásra szánt karmait gondosan behúzva -  lévén Stefan Stefanovics erősen kisgatyában leledzik és Folti mégiscsak egy humánus lény -, és közelről nézi, ahogy a billentyűket püföli. Biztos van valami irodalmi vénája.

Ami és Szuszi az ágy lábától átköltözik Stefan Stefanovics lábához, aki határozottan úgy érzi, hogy a félelemnek szaga van. Más nem lehet, mert lefekvés előtt tusolt.

De legalább van áram. Mióta kicserélték a szakaszoló trafót, nincs gond. Korábban az első villámcsapás hatására elment az áram az egész Kukukkhegyen, és kb. 5-6 órán át vissza se jött. Na ja, Gödöllőhöz tartozik a körzet, és a hibaelhárítók csak akkorra érnek ide.

A villámcsapástól Stefan Stefanovics nem tart – pedig biztosítása még árvízre is van -, ugyanis a 23kV-os távvezeték egyik lába a telekben áll, szolgalmilag, így, ha akarna se tudna a házba csapni a villám, mivel a 23 kV-osnak saját villámhárító vezetéke van. Mondják az okosok, hogy az elektroszmog potenciálra gyakorolt hatása, meg ilyesmi, de Stefan Stefanovics ezt nem veszi komolyan. 69 évesen nehogy már az ilyesmi legyen akadály ?! Amúgy is Eisemann egyik operettjével ért egyet - mármint, mostanában: Egy csók, és más semmi, csak csendben el menni tovább...

Míg Stefan Stefanovics e sorokat jegyzi, bejelentkezett Nyafi is. Őt sem érdekli a zivatar, inkább a kitálalt konzervvel foglalkozik. Jelenleg feltanyázott Stefan Stefanovics mellé a kisebbik könyvespolcra a multifunkciós nyomtató tetejére, és mosakszik. Miért jó ott neki, az kérdés.  Igaz, a szekrény teteje már foglalt, mert Folti oda költözött át héderelni.

Hát, így mennek a dolgok zivatar idején Stefan Stefanovicsnál.

Megjegyzem, minden áthallás ellenére ez egy csöppet más. Részint, mert az eredeti – ha Stefan Stefanovis jól emlékszik – Milnétől való, részint, mert az a király kizárt dolog, hogy libatojást reggelizett volna, pláne nem főve.

Az történt ugyanis, hogy Stefan Stefanovics kapott a szomszédjától egy tucat libatojást. Namármost, a libatojás – méreténél és keménységénél fogva  - leginkább TV-ostromra alkalmas, így hát Stefan Stefanovics módjával hasznosítja.

Ezen módja volt már rántotta, így hát ez alkalommal főttként kívánta. Kettőt, mert ne vigyük túlzásba az élvezeteket. Először lágytojásban gondolkodott, de azután körülnézett, és nem talált olyan tárolót, amibe beleállíthatta volna -  a viszkispoharait erre a célra hasznosítani mégiscsak blaszfémia lett volna – nomeg, a lágytojás hagyományos  – leginkább angol szertartású – lefejezéséhez nem állt rendelkezésére a szamuráj rövidkard, így hát főzte – biztos, ami biztos – 10 percig.

Majdnem nyert.

Tálalt melléje némi mellesleg sütött baromfi virslit – amit eredetileg, miután megismerte a gyártási receptet, a kutyák jutalomfalatjának szánt – meg díszítette lestyán levéllel. Ez utóbbi marad dekoráció. Ehető, de nem most és itt. A mellesleg meg abból adódik, hogy volt Stefan Stefanovicsnak némi védőgázos húspogácsája, amire Doremi azt találta javasolni, hogy mielőtt önjáróvá válna, és kikéredzkedne a frigóból, jobb lenne magas hőmérsékleten kisütni. Na, ebbe a hevítési eljárásba került bele a virsli.

A húspogácsa ritka szar lett, de hát, Auchan ízesítés, és NER-ileg amúgy is utáljuk a multikat…

P.S.:  a tojás 10 perc után is lágy maradt, de  lestyánnal egész finom  :D

Hogy ezt miből veszi észre? Jellemző módon nem a ráncaiból – a szeme körül jó néhány alkesz ötvenesnek több van – se a „pulykanyakból” – ahhoz nem elég hosszú a nyaka – se a test ilyen-olyan fájdalmaiból – aki 50 éves múltán arra ébred, hogy nem fáj semmije, az meghalt – de még a magas vérnyomásából se, az gyógyszerrel teljesen normális szinten tartott.

A nemi potenciálját hagyjuk, az nem korosodás, hanem afrodiziákum kérdése, nameg koncentrálásé, és Stefan Stefanovics még egész jól tud koncentrálni.

Hanem, inkább az ágyából veszi észre. Azelőtt számtalan nőnemű lakta – ha csak egy éjszakára is - a bal fertályt: fiatalok, nem annyira fiatalok, vágyakozók, vagy csak megadók, semmi mást nem akarók és mindent akarók…Sajnos, Stefan Stefanovics memóriája már romlik, így pontos számukat nem tudná megmondani, de hát, négy feleség és egy élettársi kapcsolat után az intermezzók , előéletek, ifjúkori kapcsolatok, középkorú csak-szex , ugyan, mit is számítanának?

Nomeg, életének jobbik felét már 15 éve uralja Doremi – igaz, nem mindig a bal térfélen.

Félre az intimitással: miért is érzi úgy Stefan Stefanovics, hogy korosodik? Mert mostanában állatokkal osztja meg az ágyát, ami, lássuk be, azért elég félreérthető lehet(ne). Igaz, volt már rá példa, hogy bizonyos korokban bizonyos személyiségek közelebbi kapcsolatot létesítettek kféle állatokkal – kecske, birka, kacsa, mi volt kéznél (talán nem véletlen, hogy egyes vallások szent könyvei az ilyesmit halálbüntetés terhe mellett tiltják) – sőt, egy neves pornósztár még kígyóval és lóval is elkövette, de az ilyesmi Stefan Stefanovicsnál nem áll meg.

Ő csak simán ágyába fogad – na jó, együtt hál velük - két macskát, meg egy kutyát. A két macska azonban csak másfél, mert Nyafi csak addig időzik Stefan Stefanovics ágyában, míg hajnali kettő tájban éberre nem pofozza, azután megnyugodva áttanyázik Stefan Stefanovics tv-néző foteljébe ( a fene se érti ezt a megkülönböztetést, mert nincs neki másik fotelje).

Ennek az együtt hálásnak azonban meg van az előnye: amikor Doremi foglalja el a bal szektort, akkor Fifii, a standard hálótárs Doremit is részesíti az odabújás gyönyörében, ami némi szabadságot ad Stefan Stefanovicsnak, mivel nem kell vigyázzban aludnia, nehogy véletlenül meggyötörje Fifit, Foltos viszont rövid úton lepofozásra kerül, mivel botor módon Doremi feje felől kíván doromboló pozíciót nyerni, amit Doremi – számomra érthetetlen módon – rosszul tűr. Naja: Nyafi – jó ösztönnel – Doremi térnyerése idején távol marad.

Szó, mi szó, Stefan Stefanovics állatian korosodik.

Na, kérem, ha valaki azt gondolná, hogy ez nála egy úri kedvtelés – mert hát, mijafasznak van sövénye annak, akinek füve is van – az nagyon téved, ugyanis a sövény nyírása=szükségszerűség. Kb. olyan, mint Leninnél az ország villamosítása=kommunizmus.

(A kép bal alsó sarkában Rumli, aki reménykedve nézi üres tálját, hátha...)

A sövény ugyanis líbanoni csodasövény, minek csoda voltát jól jelzi a mellékelt fénykép: Stefan Stefanovics két nyáron át nem nyírta a sarkon álló példányt, ez lett belőle. Farkasfogban kell ültetni, nyírni és locsolni, feszt, ennyi. Habár, Stefan Stefanovics Csontvári cédrusa után azért egy cseppet gyanakodhatott volna, de nem tette. Persze, az is lehet, hogy benézte, és nem libanoni, hanem líbiai csodasövényt ültetett, akkor meg pláne, hogy rábaszott.

Lényeg, hogy nyírni kell. Mondjuk, olyan soha nem lesz, mint a Belvedere, vagy Versailles sövényei, de kétségtelen, valami formát lehet neki adni.

Stefan Stefanovics sövényének három szekciója van. Első az utcai fronti , mivel arrafelé nyílik a feredő- és hálószoba ablaka. Doremi egy könnyed vállvonással letudta: na és? Annak a sűrű gyalogos forgalomnak, ami ott van – mivel a környékben 5 m2 km távolságban még kirakat sem található – hát hadd legyen meg az öröme! Azért most már ágaskodnia kell a nézelődőnek…na persze, nem Doremi miatt. Stefan Stefanovics gondol a felnövekvő nemzedékre: mi van, ha a kisded,őt megpillantván, megáll a növésben?

Második szekció: a kocsibeálló körül. Erre Doremi - aki szakavatott 9. emeleti sövényszakértő – hagyd meg úgy fejmagasságra, akkor egyszerű lesz nyírnod. Aha. Csakhogy, a telek lejt. Nem sokat, de lejt. Stefan Stefanovics meg súlyt helyez a dessignre: most akkor az elején legyen fejmagasságú, vagy a végén? Ráadásul kinek a feje magasságában?

Azután ott van még a hosszanti utcai front, ami ráadásul belül mélyebb padlattal rendelkezik, mint kívül, ezért oda mindenképpen létra kell. Nomost, ez a létra a roncs jelenlegi parkolási állása miatt nem fér oda, ezért az a hosszanti  front átmenetileg úgy néz ki, mint egy pornócsatorna japán alanyú nőnemű szereplőjének a – khm…sövénye. Stefan Stefanovics természetesen ilyesmit nem néz, de már beszélt olyannal, aki hallotta, hogy valaki ilyet már látott.

A harmadik szekció a farkasfog maradékából plántáltatott oda, minek eredményeként – talán becsvágyból – sokkal jobban nő, mint a többi. Oly annyira, hogy ez a rész Stefan Stefanovics kedvenc gyilkoló terepévé vált, ugyanis a madárcseresznye és a csodaizé jó szorosan egymásba fonódott.

Namármost, Stefan Stefanovics kéjes ábrázattal ráemeli a sövénynyírót, és reccs:medvét fog.  A medve fogása nem a derék mézelő bundásról szól, hanem a XIX. század eleji cári Oroszország kohászati technológiájáról, mikoron is a Martin-kemencék még kevéssé voltak elterjedve, és az – elsősorban másodlagos alkalmazásra szánt - vasércet meglehetősen kezdetleges módszerekkel dolgozták fel a kohókban. Medve akkor keletkezett, ha a beadagolt vasérc gyenge minőségű volt és a befúvatott levegőt nem melegítették fel kellő képpen. Ennek eredményeként az olvadt vas csapolás előtt besűrűsödött, csapolhatatlanná vált, betömbösödött. Ezt hívta az orosz kohász folklór medvének. Igen csak kevés öntőmester akadt, aki visszaállította volna a csapolható állapotot.  Mondjuk, Stefan Stefanovics, amióta ilyesmiket tanult a Petrikben, már volt, hogy nyugtalanul aludt.

Namármost, Sefan Stefanovicsnál a medve a sövényben rejtekezik, ugyanis egy korábbi befogadottja mozgékonyságának köszönhetően – Kormi, amíg Stefan Stefanovics nem volt otthon, szigorúan őrizte a házat, de mihelyt beállt a kapuba, vígan átlendült a kerítésen, és lelépett, mondván, most már tiéd a pálya, gazdi! Stefan Stefanovics tehát felhegesztett egy 45 fokos szögben befelé hajló hosszabbítást a kerítésoszlopokra, mondván, hogy arra majd jól kihúz két sor szögesdrótot, és Kormi majd meggondolja magát.  Csakhogy, Kormi végleg lelépett, a hosszabbítások meg ott meredeztek és ez a rohadt közel-keleti meg benőtte azokat. Nahát, ezekbe szokott fazonírozás közben Stefan Stefanovics heves szikrázások és vad káromkodás közepette beleütközni, ezek az ő „medvéi”.

Már elgondolkozott azon, hogy nyírás előtt rájuk kötöz egy-egy luftballont, de akad a környéken némi erősen kiskorú is: mi lenne, ha azt látnák, hogy az a bácsi éppen gyilkolja a lufikat?

Mind1. Akinek ennyi mindene van a telkén, az szenvedjen.